Zsigerből

Zsigerből…

Némely estén a három párnából álló rakásra dőlve ülök csúszdává alakított ágyamban, és várom, hogy elmúljon az egész napos tortúra, az az aktivitás ott a mélyben, melynek szavakba öntése oly nagy gondot okoz. Mert hát hogyan is tudnám megnevezni alhasam szüntelen tevékenységét, amely bizonyos napokon teljesen átveszi az irányítást életem felett?!

Először a gőzhajó hasonlata jutott az eszembe. Gőzhajó vagyok, és ott lenn a mélyben dohognak a gőzmotorok, a hatalmas gépek, és néha pattanásig feszülnek a kibogozhatatlan dzsungelbe rendeződött csövek, kilengenek a mutatók, fütyülnek a fütyülők… A művezető bekiabál egy tölcsérbe fentről, hogy no most rajta, fiúk, és a fiúk ott lenn rátesznek még két lapáttal, meghúznak egy-két kart, és beindul a gépezet, felpörögnek a motorok, belerázkódik a csőrendszer meg az egész hajó, de persze nem mozdul előre semmi sem, mert az egész csak egy teszt, egy teszt, amelyet 5 percenként illik megismételni…, újra felbőgnek hát a motorok, és újra megremeg a hajó…

A másik hasonlat a lakásrendezésé. Hogy ki- vagy beköltözésre készülnek-e a lenti lakásban, nem tudom. Mindenesetre jönnek, hangosan becsapják maguk mögött az ajtót, végigtrappolnak a visszhangos termeken, kalapáccsal nekiesnek egy-egy fölösleges válaszfalnak… bumm, omlik le a fal, hogy az egész épület beleremeg. Hozzák, viszik a hatalmas ládákat, szekrényeket, ágyakat. Keresik a vaságy helyét, nem jó itt, húzzuk át a másik sarokba, nyíííííí… Ez a szekrény nem jó ott, amott lesz a helye, nyúúúúúú… Egész nap tart a trappolás, tologatás, csomagolás, cipekedés, falbontás, falhúzás, lehetőleg minél nagyobb felfordulással, hogy a fent lakók tudják, fontos ember költözik ki-be ott lent…

Hogy mi lehet az oka ezeknek a mozgalmas napoknak, nem tudom. Gyanítom, hogy a műtétnek lehet valamilyen köze hozzájuk. Talán a gyomrom annak idején jó pufferként működött, felfogta a hajódohogást és szekrénytologatást, így az nem érződött a nyelőcsövemben, mint most, amikor már nincsen gyomrom. Mindenesetre többnyire már reggel érzem, hogy ma mozgalmas napom lesz, és már fogom előre a fejemet. Ajjaj, már beindították a gőzgépeket, megjöttek a költöztetők! Más napokon meg nyoma sincs az egésznek, sztrájkolnak ezek vagy mi?! Szóval az egész teljesen kiszámíthatatlan. Mindenesetre sokáig idegesítettek ezek a nehéz napok, átoknak, vagy jobb esetben a műtét nem kívánt következményének fogtam fel beleim zajos rakoncátlankodását.

Egy nap aztán rá kellett jönnöm, hogy tekinthető mindez áldásnak is. Egyik este a közösségben körima volt: mindenki saját szavaival szólt az Úrhoz, mondott valami épületeset, okosat vagy szívből jövőt. Nekem azonban nem jutott semmi értelmes az eszembe: banálisat nem akartam mondani, csak épületeset, szívből jövőt, viszont ilyen sehogy sem jutott az eszembe... A pár bátor megszólaló után hosszabb csend állt be, és ebben a csendben egyszer csak megszólaltak a beleim, sípoltak a gőzszelepek, rezegtek a vastag csövek, morogtak a motorok, tolódtak a vaságyak, döngtek a falak... Az egész kezdett egyre kínosabbá válni, ahogy senki sem szólalt meg, hogy elnyomja a belülről hallatszó morajlásokat. Félő volt, hogy egyszer csak elnevetjük magunkat és röhögcsélésbe fullad az imádkozás! Szerencsére az ima hamarosan véget ért, viszont én átélhettem, hogy amikor értelmes felembe beleszorult a szó, a zsigereim hangosan áldották Teremtőjüket! Zsigerből imádkoztam!

Prófétája által szól az Úr

Ezt 2012. február elején "költöttem". Akkor már javában zajlottak a mostani folyamatok a politikai színtéren. Az írás célja a felrázás, a lélekemelés volt. Bárcsak megtérne Istenéhez ez a nép, ez a nemzet!

[Amint arról a közelmúltban olvashattunk, a Pilisben végzett ásatások során egy elveszettnek hitt prófétai beszédből került elő egy töredék. A szöveg próféta-szerzője, keletkezésének körülményei és kora sajnos ismeretlenek. Egyes kutatók azonban rámutatnak arra, hogy az írás ma sem veszített aktualitásából. Változtatás nélkül közöljük most a teljes olvasható szöveget.]

Ezt mondja az Úr: Én népem, miért fordulsz el tőlem? Mit tegyek, hogy felébresszelek halálos álmodból, hogy magamhoz térítselek, én népem?

Ha rád tekintek, undorral fordítom el tőled arcomat! Harag lobban keblemben, el akarlak pusztítani, legszívesebben kitörölnélek benneteket a népek lajstromából. Miért tetted ezt velem? Miért nem valósítottad meg rólad szőtt fenséges tervemet?

Most hozzám kiált népem, de én befogom fülemet, hogy ne halljam panaszát!

Most perre hív, sorolja megpróbáltatásait. Igazságtalan vagyok, mondja az én népem, és azt kiáltja felém, hogy elege van a nyomorúságból, amelyet rá küldtem, hogy már megbűnhődte ő a múltat, s jövendőt. Hát legyen, kiállok a perre, jöjjenek a föld népei mind, és lássák, mennyire igazságos az Úr az ő népével! Gyertek ide mind, föld népei, lássátok, hogyan felel meg az Úr, a világmindenség királya, a Mindenható, az ő szemtelenül perelő népének!

Azt mondjátok hát, hogy megbűnhődtétek a múltat és a jövendőt. Nos, valóban rengeteg megpróbáltatást küldtem rátok a múltban, de vajon hatottak-e fenyítéseim? Megváltoztattátok-e valaha is útjaitokat, én népem? Visszatértél-e hozzám, amikor megfenyítettelek? Elhagytad-e valaha is bűnös útjaidat?

Nem inkább sajnáltattad magad? Nem inkább átírtad, álomszerűen dicsővé és hősiessé tetted múltad küzdelmeit, és felejthetővé nyomorúságait, csak hogy ne kelljen szívedet felém fordítanod? Megtépted ruhádat és felém kiáltottál, felsoroltad múltbeli szenvedéseidet, és segítségemet kérted – de a szíved távol maradt tőlem. Én mégis megkönyörültem rajtad, és enyhítettem sorsodon, kiszabadítottalak újra és újra elnyomóid igájából, köntösömet terítettem rád, hogy megóvjalak, de te mégsem fordultál hozzám! Amikor szabadulást hoztam nektek, újfent egymásnak estetek, emberi hősöket vagy magasztos eszméket emeltetek magatoknak, őket imádtátok, és rólam megfeledkeztetek, visszatértetek régi, bűnös útjaitokhoz. Nem volt-e igazságos hát, hogy újra bajt küldtem rátok? ([Más tintával hozzáfűzött széljegyzet:] Nem inkább az lett volna igazságos, hogy eltöröljelek benneteket a föld színéről?)

Számotokra múltatok csupán a gőg fürdője vagy az önsajnálat tengere lett – de sohasem hozta meg a megtérés gyümölcseit a jelenben! Miért révedsz múltadba, ha nem fakadnak belőle jó tettek jelenedben? Ó, népem, miért nem fordulsz hozzám végre? Miért nem fordítod a szívedet felém? ([Más tintával írt széljegyzet:] Légy átkozott, népem, mert csak szavaiddal tisztelsz engem, de szíved távol marad tőlem!) Méltán büntetlek most, de még most is süket a füled szavamra! – mondja az Úr. – Zihálok, mint a szülő asszony, keblemben a harag tüze lobbant fel népem iránt – de csillapodj lelkem, hiszen népem perre szállt velem, és a pert végig kell vinnem…

Azt mondod hát, népem, hogy az időben előre tekintve, a jövendőre is elég szenvedésben volt már részed… De vajon hogyan képzeled a jövendőt, én népem? Milyen jövendőt képzelsz magadnak? Része vagyok-e én ennek az álomnak, melyet jövendődnek hívsz? Hát nem tudod, hogy nélkülem semmi vagy? Hát nem tudod, hogy én hoztalak ki a jeges tundráról és én telepítettelek le itt, a tejjel-mézzel folyó Kárpát-medencében? Mit képzelsz a jövőről? Hogy te téríted vissza Európát hozzám? Nélkülem? Nem inkább neked kellene előbb hozzám térned, én népem?

Jól hallom most hamis prófétáid érvelését? Azt mondják, nevemmel kezdődik az új alaptörvény? Nemde inkább szívük alaptörvényének kellene nevemmel kezdődnie elsőként? Vajon népemből hány ember szívébe van most bevésve szent nevem? Vajon népemből hányan tartják meg törvényeimet, parancsaimat, melyeket azért adtam, hogy életük legyen és bőségben legyen? Ó, ez a nép csak ajkával tisztel engem, de a szíve távol van tőlem! Hát nem érdemelné meg a halált? S a sírt hol nemzet süllyed el (más, erkölcsös, kedvem szerint való) népek veszik körül!? – mondja az Úr.

Jól hallom, azzal merészelsz érvelni peredben, hogy alaptörvényedben a fogantatástól kezdve véded az életet? Azt hiszed, meghatódom ettől? Nézz már magadba! Hát nem tudod, hogy évi 90 ezer születésre 40 ezer abortusz jut ebben az országban? Vagy azt hiszed, én nem olvasom a statisztikákat, melyeket oly akkurátusan készítesz? Azt hiszed, megelégszem szép szavaiddal, és a tetteid, melyek a szívedből fakadnak, már nem érdekelnek? Nem olvastad vajon, hogy nem mind, aki azt mondja nekem: Uram, Uram, jut be országomba?

Ne kívánj velem perbe szállni, én népem, mert csak veszítesz! Nem tudod, hogy előttem nem állhat meg senki emberfia? Nézz magadba, nem látod, hogy halált érdemelsz? De én azt akarom, hogy élj! Fordítsd hát felém szívedet, hogy élhess! – mondja az Úr.

Ne hallgass hamis prófétáidra! Hamis illúziókba ringatnak vagy félreértelmezik üzeneteimet… Azt mondják, a gonosz erők azért támadtak rád, mert te a jó ügyet képviseled… Jöjj, és ítéld meg magad, vajon igazuk van-e! [… itt hiányzik néhány mondat…] Nem inkább én küldtem rád a világ hatalmait, hogy megtérj végre? Térj meg hát, népem, és leveszem rólad az átkot! Térj meg, népem, és akkor valóban te fogsz világítani a nemzeteknek!

Azt mondják: ne félj, te Mária országa vagy! Mária nem fogja hagyni, hogy elbukj! Jöjj, és ítéld meg magad, vajon tényleg Mária országa vagy-e! Mária igent mondott, hát a te igened hol van? ([Más tintával írt széljegyzet:] Tán úgy véled, süket vagyok, hogy nem hallom az igened?) Nem veszed észre, hogy régen elhagytad már királynődet? Mint dacos gyermek nyivákolsz égi édesanyádhoz, követelőzöl, dühösen toppantasz lábaddal a földön, és földhöz vered magad: Én ezt akarom! Hát nem tudod, mit tesz ilyenkor a jó édesanya? Vajon meghallgatja-e akaratos kölyke követelőzését? Nem inkább a hideg vízzuhatag alá vezeti őt, hogy lecsillapodjék? Miért nem veszed észre, én népem, hogy most is a hideg zuhany alatt állsz? Mária, kedves leányom, örömest a királynőd lenne újra, ha végre felnőnél hozzá, és vállalnád, hogy az alattvalója legyél! Hogyan kormányozzon egy királynő nyivákoló gyermekekkel? Szedd össze magad, én népem, légy alattvalója a királynőnek, és akkor élni fogsz, mert a királynő maga fog gondoskodni rólad! ([Más tintával beszúrt széljegyzet:] De ó, könnyebb, kényelmesebb tehetetlen gyermeknek maradnod, mint változtatni utaidon!)

Azt mondják, Szent István országa nem szűnhet meg! Azt mondják, a Szent Korona oltalma alatt állsz! Szent István nem fogja hagyni, hogy elveszítsd szuverenitásodat. Ostoba népség! Hát azt hiszitek, hogy olyan fontosak nekem az ősi országhatárok és a nemzeti önrendelkezések? Nem olvastátok tán az Írásokban: szememben a nemzetek sorsa annyi, mint vízcsepp a vödrön? Azt hiszitek, kiválasztottak vagytok? Vajon megóv-e benneteket kiválasztottságotok, amikor rátok küldöm Babilon erőit? Vajon fennmaradt-e Jeruzsálem, amikor gőgösen pöffeszkedett kiválasztottságában? Értsd meg végre, én vagyok a világ Ura, enyém itt minden, s azt teszek vele, amit akarok. Most a nemzetközi pénzbirodalom, az Európai Unió, a spekulánsok az én kiválasztott eszközöm, hogy megfenyítsem velük népemet, hogy végre visszatérjenek hozzám, és élhessenek! Ne mutogassatok hát vádló ujjal rájuk, miközben abban tetszelegtek, hogy ártatlanul bántanak benneteket a gonoszok! Figyeljétek inkább az emberiség történetét, és tanuljatok belőle! Olvassátok ki belőle, hogy mit üzen a történelem Ura! Lássátok a magatok számára: vajon nem az kap-e majd tőlem szent Koronát, aki megnyitja a szívét nekem? Azt akarom, hogy népem megújuljon: kezdjétek még ma, magatokon az újjászületést!

Ó, milyen ostoba az én népem! Vakságban szenved, és félrevezeti önmagát! Azt hiszi, ha sokezres békemenetet szervez, megfordíthatja a történelem folyamát. De csak perlekedik a népekkel, vajon hány (száz)ezren tüntettek a kormányzó hatalom mellett, és azt hiszi, a számoknak bármilyen jelentősége van! Hiábavalóság, mindez csak hiábavalóság! Az én népem eltávolodott tőlem, nem tudja már, hogy én, egyedül én vagyok a történelem Ura! Bálványaiban bízik, és nem Istenében, akitől elfordult…

Azt mondja népem, szervezzünk imahadjáratot, imádkozzunk éjjel-nappal, minél többen, és ez elég! Önáltatás! Szavaitok, könyörgéseitek csak pelyva, csak porszem az én szememben, mert én a szíveteket akarom! A szívből fakadó tetteiteket akarom! Ne áltassátok magatokat azzal, hogy imával változtathattok a dolgokon, ha közben a szíveteket távol tartjátok tőlem, ha rossz utakon jártok! Ostoba nép! Nyomorgatják az özvegyeket, az árvákat, a hitelterhek alatt görnyedőket, a hajlék nélkül nyomorgókat; meghamisítják a mérleget, elcsalják a tizedet jövedelmükből, gyűlölködve marják egymást mint a rossz testvérek, és közben buzgó imájukban reménykednek!

Ó, én kemény nyakú népem! Lám, perre hívtál a népek előtt, és most szinte magad mondod ki magadra a halálos ítéletet… [itt megszakad a szöveg folyama, egy nagyobb rész hiányzik, valószínűleg vérrel itatódott át a pergamen ezen része, viszont a tekercs végén egy újabb szövegtöredék így folytatódik…]

… bár elhagyott, mint vőlegényét a hűtlen menyasszony, én mégis kitartóan szólítgatom őt. Gyere, tubicám, gerlém, sziklahasadékban fészkelő galambom! Térj vissza hozzám, hagyd el sötét erdőben kanyargó utakon bolyongó szeretőidet, és jöjj ki velem a tavaszi ligetbe, ott megajándékozlak szerelmemmel, és újra az enyém leszel!

[Itt ér véget a szövegtöredék.]

"A Szűzanya küldi"

Ezt az írást is 2009-ben készítettem. Megjelent az Oázisban még abban az évben. Többek között kiderül belőle az is, mennyire nem szeretem, ha evés közben zaklatnak... ez azóta se változott!

„A Szűzanya küldi”

            A címben olvasható rövid „közleményt” írtam be a megfelelő mezőbe, mielőtt az utalást indító „Küldés” gombra rákattintottam volna a bankom internetes képernyőjén.

            Néhány nappal korábban segítségkérő e-mailt kaptam. Naponta fél tucat ilyen levél vagy telefonhívás érkezik (és jaj, többnyire a déli órákban!), és a legtöbbjükre lelkiismeret-furdalás nélkül nemet tudok mondani. Gyakran ugyanis már az első mondatoknál kilóg a lóláb: „Februárban beszéltünk, kedves uram, és akkor megígérte, hogy egy szerény összeggel támogatni fogja az alapítványunkat”; „Drága hölgyem, ne is folytassa!” válaszolok ilyenkor: „Mindketten tudjuk, hogy amit most mondott, az hazugság. Valószínűleg nem beszéltünk egymással, de ha mégis beszéltünk volna, az biztos, hogy én nem ígértem semmit, mert elvből sohasem teszek ilyet. Vajon helyes-e, érdemes-e egy nemes célra hazugsággal gyűjteni adományt? Azt hiszem, ez az a pont, amikor meg kell szakítanunk ezt a beszélgetést.” Katt! Mégis mit képzelnek ezek?! Azt hiszik, hogy ha valaki vállalkozó, akkor óriási pénzkupacokon ül otthon, mint Dagobert bácsi?

            De ez most más volt. Ez az e-mail egy baráttól jött, aki azt nyilatkozta, hogy személyesen ismeri a bajbajutott négygyerekes családot. A legkisebbik lány angliai szívműtétjére gyűjtenek. A TB támogatja ugyan a műtétet, de a családnak a kísérő családtagok útiköltségét magának kell összegyűjtenie. Ahogy a levelet olvastam, a képeket nézegettem, éreztem, hogy megérint ennek a családnak a gondja. Tudtam, hogy most muszáj lesz valamennyit adnom. De mégis mennyit? Öt, tíz, húszezret? Mennyit bír el a havi költségvetésünk? És ha megint túlköltekezünk, mint múltkor, amikor egy közeli rokon hiteltörlesztésébe segítettünk be, és utána hónapokon át küszködtünk a családi háztartás egyensúlyának helyreállításán? Azt mindesetre eldöntöttem, hogy valamit adnom kell, de hogy mennyit, azt még nem tudtam. Szűzanyám segíts!

            A férfiember a tényekhez, a konkrét, valós dolgokhoz vonzódik, és csak akkor szól, ha már jól átgondolt mondanivalója van. Nos, én sem vagyok az a hangosan gondolkodó típus! A Szűzanyával is inkább a szemkontaktust tartom; keveset (talán néha túlságosan is keveset) beszélgetek vele, ugyanakkor gyakran vagyok tudatában a jelenlétének az életemben. Nincs ehhez szükség túl sok szóra, hiszen már átadtam neki „szememet, fülemet, számat, szívemet és egész lényemet” a Szeretetszövetségben, vagyis, ha már egyszer a „birtoka és tulajdona” vagyok, akkor életem minden eseménye mögött ott van az ő gondoskodó szeretete, nevelői akarata.

            Most sem terjesztettem elé szándékomat, töprengésemet hosszas, bő lére eresztett könyörgésekben, egyszerűen csak élt bennem a vágy, hogy egy adománnyal segítsek ezen a bajba jutott családon, és a dolog hogyanját és számszerűségét egyelőre nyitva hagytam. Ám amikor másnap délben (ó, hogy boldog-boldogtalan mindig éppen a Déli Krónika idejében telefonál!) megcsörrent a telefon, és egy sürgős, még aznapi közjegyző előtti tolmácsolással bíztak meg, rögtön olyan érzésem támadt, hogy ez nem véletlenül történt. Ahogy gyorsan magamra kapott öltönyömben a metrón zötykölődtem a megbeszélt helyszínre tartva, határozottan éreztem, hogy ezt a váratlan, extra munkát a Szűzanya szervezte, mégpedig azért, hogy bevételét ennek a családnak adjam adományként. El is határoztam már ott, útközben, hogy ezt fogom tenni: a munkám eredményét (amelyet nem becsültem túlságosan nagy összegűre) erre a szándékra fordítom majd.

            A munkám végeztével aztán az ügyfél szokás szerint megkérdezte, hogy mennyivel tartozik. Én nem akarva visszaélni a helyzettel, a szokásosnál szerényebb összeget neveztem meg, mire az ügyfél nyomban ráncolni kezdte a homlokát. (Ajjaj, csak nem mondtam túl sokat?) A pénztárcájában kotorászott egy darabig, majd az általam megnevezett összegnek felfele kerekítve is a dupláját nyomta a kezembe... Hitetlenkedve vettem át a pénzt, de az ügyfél ragaszkodott hozzá, hogy elfogadjam. Ekkor eszembe jutott, hogy ez végül is a Szűzanya pénze, és ezt ő szervezte, ő küldi annak a bajba jutott családnak...

            Lám, aki Mária ügyében fárad, annak munkája eredményét Úrnőnk és Anyánk szívesen megduplázza.

Minden hóra fordul...

Ezt 2009-ben írtam. Akkor meg is jelent az Oázisban. Azóta is emlegetjük azt az eplényi síelést, a nagy havat!

Minden hóra fordul...

Úgy alakult, hogy az idén nem tudtunk elmenni a plébániánk családjai által szervezett szokásos sítáborba. Az időpont sem esett egybe az iskolai síszünettel, és a családi kassza se viselte volna el a költségeket. De a síszünetben mégis kellett valami program a gyerekeknek, ugyanakkor volt egy bakonybéli meghívásunk egy jóbarát házába, ahol egy pár napot eltölthettünk, így hát leutaztunk teljes sífelszereléssel Bakonybélbe azzal a reménnyel, hogy majd Eplényben síelünk két napot. Velünk jött édesanyám (a nagymama) és feleségem húga a férjével.

Zuhogó esőben pakoltunk össze, és zuhogó esőben értünk a szálláshelyre. Hogyan lesz itt síelés, hiszen a maradék hó is tiszta latyak lesz ebben borzasztó zuhatagban – kérdezgettük aggódva egymást, ahogy a leutazásunk estéjén a pápai gyógyfürdő forró vizű medencéjében áztattuk fáradt tagjainkat. A szálláshelyre visszaérve aztán egymás után kerültek elő az komódfiókból a különböző prospektusok, programajánlók. Rokonaink alternatív programokat kerestek a következő két napra, mert annyira biztosak voltak benne, hogy itt – ebben az időben – síelés nem lesz!

– De hát talán várjuk meg a holnap reggelt – javasoltam, – hátha mégis csak tudunk síelni...

Sógorom különös tekintettel nézett rám. Ismertem már ezt a tekintetet. Akkor is így nézett rám, amikor egyszer kijelentette, hogy ő nem érti, hogy lehetek én ilyen naiv, ilyen optimista. Nem mondom, hogy rosszul esett akkor ez a kifakadása, mért éppen abban az időben egy erősen depressziós korszakomat éltem...

De hát nem azt tanultuk-e Kentenich atyától, hogy hagyjuk magunkat a Gondviselés által vezetni? Hogy figyeljük az isteni közreműködés jeleit az életünkben? Hogy ne görcsöljünk már annyit, hanem hagyatkozzunk rá az Atya akaratára? Hogy növesszünk antennát, amellyel fogni tudjuk az égi sugallatokat? És nem ilyen égi jel-e ez az eső? Hiszen mi kell ahhoz, hogy ez az eső átforduljon havazásba? Csak egy kis lehűlés, igaz, a meteorológusok nem sok jóval biztattak e téren. De hát mi mégis csak a Bakonyban vagyunk! Itt bármi előfordulhat. Nem azt kéri-e éppen most tőlünk a Mennyei Atya, hogy ne tervezgessünk, ne görcsöljünk, csak egyszerűen bízzuk rá magunkat?

Ez volt az a pont, amikor határozottan azt éreztem, hogy másnap havazni fog, és nincs miért aggódni.

– Ne féljetek, mondtam. Bízzunk a jó Istenben! Meglátjátok, holnapra minden hóra fordul! Csak imádkoznunk kell érte...

Így is tettünk: az esti imában havat kértünk másnapra.

Amikor reggel kinéztünk az ablakon, hófehér tájat láttunk magunk előtt, és szakadt a hó. Két napig egyfolytában szakadt. Pontosan addig, amíg Eplényben síeltünk. A végén már sok is volt belőle, hiszen alig lehetett közlekedni az utakon, és egy jó adag áramszünetet is kaptunk a leszakadt villanyvezetékek miatt. A végén a sógorom azt javasolta, hogy most már kezdjünk el imádkozni a havazás elállásáért...

Köszönjük Istenünk ezt a leckét, hogy megtanítottál minket bíznunk Gondviselő szeretetedben...

A betegek = Isten kedveltjei

Elmélkedések

Nicolas Schwizer atya                                                     05. szám - 2007. február 15.

Isten kedveltjei: a betegek A betegek kenete mint szentség kapcsán rá kell mutatnunk egy tényre: mi katolikusok lelki-vallásos értelemben véve alig törődünk betegeinkkel. A testi dolgokkal törődünk: orvost hívunk, kórházba szállíttatjuk őket stb.; de papot már nem hívunk..., legalábbis addig, amíg a beteg tényleg nem számol a halállal, mert félünk a pap belépésekor esetleg még halálra rémülne! Sokan gondolják, hogy a papot csak azért hívjuk, hogy hivatalosan elbúcsúztassa a haldoklót; ezért az utolsó pillanatig várunk, amíg a beteg már elveszítette az eszméletét, és nem láthatja, hogy valaki imádkozik érte. Így aztán figyelmen kívül hagyjuk, hogy a még tudatánál levő beteg is lelki/vallási segítségre szorul. Pont ebben előznek meg minket az egyháztól elszakadt testvéreink, mert jobban törődnek a betegeikkel. Azt hiszem, részben tudatlanságból cselekszünk így, nem tudatosítjuk ugyanis, hogy a „betegek kenete” pontosan azt jelenti, amit a neve sugall - a betegeknek szóló szentséget. Ez a szentség mindazok számára rendeltetett, akik súlyos vagy elhúzódó betegségben szenvednek, jóllehet állapotuk nem fenyeget halálközelséggel vagy haláltusával. E szentség értelme, hogy Isten erejéért könyörgünk – az erősség/megerősítés Lelkéért – nem csak a lélek, de a test számára is. A szentség kiszolgáltatásakor az Egyház kifejezi hitét, hogy Isten nemcsak a bűnt képes megsemmisíteni, hanem annak külső és testi következményeit is. Ezért mondhatjuk, hogy ez a remény nagyszerű szentsége. Megköveteli tőlünk, hogy higgyük: Krisztusnak hatalma van változtatni egy betegség lefolyásán és csodát tenni. A fent elmondottakkal szemben azonban a szentség fő célja – és ez mindig megvalósul – a lelki cél: a bűnök bocsánata, a vigasztalás és a beteg belső megerősítése. A szentség segít a betegnek felismerni betegségének mély és megtisztító értelmét: hogy fájdalmait egyesítheti Jézus megváltó szenvedésével hogy növekedhet a keresztény reményben és bizalomban. A testi egészség másodlagos cél, amelyért szintén elhangzik könyörgés, de leginkább Isten ingyenes jóságára hivatkozva. Ő ezt megadhatja, és nekünk hinnünk kell ebben, ugyanakkor nem szabad a szentséget mágikus rítusként értelmeznünk, amely Istent egy csoda megtételére kötelezné.

Mária, aki oly nagyon érzékeny a személyes szeretet iránt, segít felfedeznünk azt az egyetlen és egyedi értéket, amelyet minden egyes ember – ugyanígy minden beteg ember is – képvisel Isten szemében egyszerűen azon ténynél fogva, hogy ő is egy személy és Isten gyermeke. Korunkban a betegekre gyakran mint nyűgre gondolnak,... mert kellemetlenséget okoznak számunkra, gondozásuk időt és pénzt emészt fel, ugyanakkor nem termelnek, nem állítanak elő semmit. Még keresztények között is érezhető bizonyos szinten ez a fajta haszonelvű szemlélet. Kevesen vannak, akik a betegek közti apostolkodásnak szentelnék magukat. Végül a Szűzanya a hit fényében rámutat a szenvedés megváltó erejére: azaz annak megtisztító erejére valamint a nyomatékos kérő ima és az üdvözítő szenvedés erejére..., hiszen szent Fia is nyomatékos könyörgéseivel és szenvedésével – melyből Mária is nagylelkűen kivette a részét – mentette meg az egész világot. A betegek, pontosan amiatt, hogy szenvednek – és mivel rengeteg idejük szabadul fel az imádságra – nem hogy nyűg lennének, de az egyház és minden egyes keresztény család számára valóságos kincsnek tekintendők..., olyanok ők, mint az Úr kedvelt testvérei. Mária tudja, hogy az az egyház, amely nem fordul szeretettel a betegek felé, nem lehet Isten Egyháza..., annak az Istennek az egyháza, aki eljött, hogy jó hírt hirdessen a szegényeknek, szabadulást az elnyomottakat, mert Jézus is mindig a kedveltjei között tartotta számon a betegeket és a szenvedőket. Kívánom, hogy Szűzanyánk a szentélyéből adja meg számunkra a kegyelmet, hogy megtaláljuk a módját, hogyan értékeljük és szeressük betegeinket úgy, ahogy szent Fia, Jézus Krisztus tette. Elmélkedést segítő kérdések 1. Hiszek-e a csodás gyógyulásban? 2. Hogyan viszonyulok a betegekhez? 3. Tudom-e, hogy miből áll a betegek között végzett apostoli munka? Előfizetéshez, véleményküldéshez és tanúságtételhez írjon a következő címre:pn.reflexiones@gmail.com Spanyolról angolra fordította: Carlos Cantú, La Feria-i Schönstatti Családszövetség, USA, Texas 111909

 

A Port Said-i pálmafa

Elmélkedések

Nicolas Schwizer atya                                                       04. szám - 2007. február 1.

A Port Said-i pálmafa 1966. október 18-án volt az első szentelésem a Schönstatti atyák közösségében, az alapító jelenlétében, sok más paptestvéremmel együtt. Az ünnep végén atyánk egy előadást tartott nekünk, és felolvasott egy költeményt: a „Port Said-i pálmafát”, amely egy nagyszabású költői kép, példázat az életről. A kertész szerepét megvilágítva szól a vers a bölcsességről, türelemről és Isten jóságáról. Ugyanakkor tökéletesen alkalmazható a pap, a szülő és minden nevelő küldetésére is. „Port Said-ban áll egy pálmafa, melyet királypálmának hívnak; széles lombkoronájával magasztosan tornyosul a föld fölé. Zöld levelei köré egy legenda szövődik. Hallgasd meg az igaz bölcsesség e szép történetét. Fiatalkorában több száz más pálma között sebesen növekedett, míg egy tavasszal a kertész ellene nem fordult. Míg a többiek békésen növekedhettek, ő ijedten vette észre, hogy a kertész minden új hajtását lecsapta éles bozótvágó késével. Ahogy kitavaszodott, a sebek begyógyultak, törzsét újra elárasztották a nedvek, és a királyi pálma újult, szilaj életerővel tört ismét a magasba. Mivel a kertész minden évben megfosztotta szép levélzetétől, a többiek gúnyolódtak rajta. Törzsét nem koronázta büszke lombkorona, amellyel elkápráztathatta volna a szemlélőt. Egy egész nemzedéknyi idő telt el: a pálma olyan gyorsan, olyan erőteljesen növekedett, hogy sem a fejsze, sem a létra nem tudott hozzáférni. Ekkor a pálma kiterjesztette az ágait, és leveleiből széles ernyőt formált, magasabban az összes többinél. Az öreg kertész pedig odament hozzá, és megszólította: »Mind közül téged szerettelek a legjobban; és csak azért okoztam neked fájdalmat, hogy a végén mindenki másnál magasabbra emelkedhess. Csak a fájdalom emel a magasságokba. Nézd, testvéreid lemaradtak mögötted.« Így aztán, a délutáni szellőben, a királyi pálma büszkén meghajolt hálája jeléül. A rossz napokon pedig, akár a vigasz hírnöke, a pálmafa ágai közül suttogás és ének hangzik fel, mely a tereken át elhallik hozzánk, így kiabál át a pálma a tengereken: »Te kicsinyhitű, ne add fel! A fejsze mély sebet ejt; de a tavasz gyógyírt hoz rá, és a napfény újra rád mosolyog. Még ha viharok tombolnak is körülötted, akkor se add fel a fájdalmad miatt: gondolj a bölcs kertészre és itt erre a Port Said-i pálmafára.«”

Milyen mondanivalót közvetít ez a vers? Úgy vélem, arra a küldetésre emlékeztet bennünket, amely minden apa, anya vagy nevelő sajátja, és ami nem más, mint „mások életének pártatlan, érdek nélküli szolgálata”. Más szóval az élet megtervezése, művelése, gondozása, védelme és kísérése. Mit jelent a nevelés? Nevelni azt jelenti: szeretni. „A nevelők olyan szeretők, akik sohasem fáradnak bele a szeretetbe” – mondja Kentenich atya. Olyan szeretetről van itt szó, amely növekedéshez, énje kifejlődéséhez segíti a másikat, ahhoz, hogy jobb legyen és kiteljesedjék. Az a szeretet pedig, amelyet a Port Said-i gyümölcsöskertben csodálunk, két alapvető jellemzővel bír: követelő és – mivel kihívást jelent – egyúttal felemelő szeretet is. Követelő szeretet: olyan szeretet, amely szenvedést okozó vágásra, visszanyesésre indít. Istenéhez hasonló szerep ez, aki megtisztítja a szőlővesszőket, hogy több gyümölcsöt teremjenek (Jn 15,2). Nem a követelés kedvéért támasztott elvárásokról van itt szó! Ez a követelés ugyanis szeretetet és bizalmat kér, bizalmat abban, hogy a követelés mögött jó indok húzódik meg. Ez olyan szeretet, amely kihívásokat támaszt, mint a Port Said-i pálmafa esetében. Mert ezen a világon nincs fejlődés áldozat nélkül, és nem lehet érettségre jutni szenvedés nélkül. Másodszor pedig ez a szeretet felemel. Felemeli a személyt: a magasságok felé és a többi pálmafa fölé vezeti el őt. Ez a szeretet hisz a másik személyben, ami ösztönzőleg hat rá, és a legjobb tulajdonságokat ébreszti fel benne, hogy azzá lehessen, aki lehetne. A felemelő szeretet a célt a csillagok közé helyezi, felébreszti a vágyat és növeli a sóvárgást a legnagyobb szentség iránt. Testvéreim, nehéz napokon, amikor fáradtnak, fásultnak érezzük magunkat, amikor megkísért a gondolat, hogy mindent eldobjunk magunktól, remélem, hogy eszünkbe jut a bölcs kertész és a Port Said-i királypálma. Elmélkedést segítő kérdések 1. Hogyan reagálok, amikor azt érzem, hogy visszanyesnek? 2. Megkövetelem-e magamtól a felebaráti szeretetet? 3. Hajlamos vagyok-e az elbátortalanodásra? Előfizetéshez, véleményküldéshez és tanúságtételhez írjon a következő címre:pn.reflexiones@gmail.com

 

Szívből megbocsátok

INTERJÚ: „Szívből megbocsátok neki“ – vallja az a tizenéves, akinek térdét szétlőtte az aurorabeli mozis ámokfutó

szerző: Peter Baklinski

AURORA, Kolorádó, 2012. augusztus 13. (LifeSiteNews.com) – Aurorában a múlt hónapban történt mozibeli lövöldözés sötét káoszában egy tizennyolc éves fiatal lány feküdt a földön, a térdét teljesen szétroncsolta egy eltévedt golyó, mely az egyetlen gyanúsított, James Holmes lőfegyveréből származott. Miközben golyók röpködtek körülötte, Bonnie Kate Pourciau kétségbeesetten imádkozott az életéért. Végül a fiatal lány imái meghallgatásra találtak: megmenekült. Azóta viszont több helyreállító műtéten esett át, melyek következében – iszonyatos fájdalmak között – még jó ideig ágyhoz kötve kell élnie.

Annak ellenére, hogy Bonnie Kate megjárta a poklot, egy telefoninterjúban azt mondta a LifeSiteNews.com-nak a múlt héten, hogy meg akar bocsátani a férfinak, akit az egész világ szívtelen, pszichopata szörnyként ítélt el, és egyszerűen csak annyit kíván, hogy egyszer megölelhesse és elmondhassa neki, hogy az ő számára is van megbocsátás és remény!

Bonnie Kate

– Amikor a zűrzavar közepén találat ért, akkor valójában nem úgy gondoltam az ámokfutóra, mint személyre, mint valakire, aki meg akar ölni – emlékezett vissza a múlt héten kórházi ágyából Bonnie Kate. – Később azonban láttam a tévében, és a sírás környékezett. Olyan sok mindent éreztem ez iránt a férfi iránt, aki láthatólag egy roncs lett, aki nem ismeri azt a reményt, amit mi, keresztények, aki nem ismeri Isten irgalmát, nem ismeri Jézust.

Bonnie Kate ennek a „roncs“ férfinak azt üzeni: – Igen, szívből megbocsátok neki. Tényleg. Sok fájdalmam van, és ez nehéz, de én szívből megbocsátok neki.

Bonnie Kate elmesélte a LifeSiteNews-nak, mi történt a lövöldözés estéjén. A Washington állambeli Seattle-ben töltött tíznapos nyaralásról tartott hazafele, a Louisiana állambeli Baton Rouge-ba barátnőjével, Elizabeth Sumrallal. Ezen az estén az aurorai szállodában szálltak meg. A recepciós hölgy vetette fel, hogy miért nem nézik meg a „Sötét lovag – felemelkedés“ című filmet a közeli moziban.

– Nem vagyok nagy Batman rajongó, de gondoltam, miért ne, biztos jó móka lesz – emlékezik vissza.

A film 15-20 perce mehetett, amikor Bonni Kate emlékei szerint mintha „egy rakéta repült volna át a mozivásznon, hogy annak oldalán felrobbanjon.“

– Először arra gondoltam, hogy valaki szórakozik, de nem igazán fogtam fel, mi történik. Ekkor kezdett el lövöldözni össze-vissza az a férfi. Az emberek sikoltozni kezdtek. A mozi sötét és gonosz hellyé vált.

A rendőrség szerint a gyanúsított elkövető, James Holmes golyóálló öltözékben, gázmaszkot viselve és három kézifegyverrel felszerelkezve lépett be a moziterembe. Tüzet nyitott a tömegre, tucatnyi nézőt megsebesítve, és 13-at megölve, köztük egy ártatlan magzatot is.

Bonnie Kate arra emlékszik, hogy a golyózáporban lerántotta a földre a barátnőjét, Elizabethet, és az ülések fedezékébe kuporodtak.

– Ekkor egy imát ismételgettem a fejemben: „Atyám, védj meg bennünket, gondoskodj a biztonságunkról. Nem tudom, mi ez, de kérlek, adj nekünk biztonságot, ha ez a te akaratod. Kérlek, mentsd meg az életünket.“

Egyszer csak, ahogy fogalmazott, egy „nagy ütést“ érzett a lábában a fiatal nő. – Nem tudtam, mennyire komoly a sérülés, csak reméltem, hogy bármi történt is, nem ütött mély sebet.

A találat után Bonni megragadta Elizabethet, és hangosan felfohászkodott: „Atyám, ments meg minket! Óvd meg az életünket. Adj biztonságot!“

Bonnie Kate arra emlékszik még vissza, hogy jóllehet meglőtték, mégsem érzett félelmet.

– Nem tudom, hogyan magyarázzam, de Isten békét adott a szívembe. Közel éreztem magunkhoz, mintha átöltelt volna minket. Bár szörnyű fájdalmaim voltak, ott a sötétben, zűrzavarban, a gonosz jelenlétében, mégis azt éreztem, hogy Isten közel van. Békét adott a szívembe, és nem féltem.

Az egyik pillanatban, Elizabeth, aki nem tudott Bonnie sérüléséről, felkiáltott: „Futás! Ki kell jutnunk innen!“

– Felkeltem, és megpróbáltam futni. Néhány lépést sikerült is megtennem. De a térdem teljesen szétment – apró darabokra roncsolódott szét – mintha valamiféle kásás anyag lenne ott belül. A térdem össze-vissza ugrált, mintha nem lenne a már része a testemnek, hanem csak egy oldalt lengedező valami.

A lányok megpróbálták megcélozni a kijáratot. Bonni Kate emlékszik, ahogy elesett, és megpróbált újra talpra állni, de ismét a földre zuhant. Hirtelen egy idegen karolta fel, és segített neki kitántorogni a filmszínházból. Kint a betonra fektették a sebesült nőt. A rendőrök rögzítették a lábát, hordágyra fektették, és a sürgősségi osztályra szállították, ahol több órás várakozás után kapott csak fájdalomcsillapítót.

– Még a legnagyobb fájdalmam közepette, amikor az egész testem rángatózott a fájdalomtól,még akkor is éreztem az Isten jelenlétét, ahogy átölel és vigasztal – emlékezik vissza Bonnie.

Az első műtétje hét órán át tartott. A műtőből kijutva a szülei, Trace és Kathleen fogadták nagy szeretettel. Ők egy gyorsjárattal repültek oda. Nagyon örültek, hogy lányuk túlélte a nehézségeket, és azért imádkoztak, hogy képes legyen „jókedvűen fogadni“ az előtte álló megpróbáltatásokat.

Az interjú során a kórházi ágyán fekve Bonnie Kate elmondja, hogy a többszöri helyreállító térdműtét után most nagyobb fájdalmai vannak, mint a lövöldözés után.

– Nagyon nehéz volt, de a jó Isten olyan jóságos hozzám: adott nekem testvéreket, egy anyukát és apukát és szerető barátokat, akik mind mellettem állnak, imádkoznak értem és segítenek. Óriási hála van bennem!

A fiatalasszony fizikoterápiában is részesül, hogy egy nap újra használni tudja majd a lábát. A lába minden egyes mozdulata „pokolian fájdalmas“ – vallja. Az orvosok szerint legalább három hónapig nem terhelheti a lábát.

Bonnie Kate úgy fogalmaz, hogy a lövöldözés „olyan fokú szenvedés megismeréséhez vezette el, amelyet korábban nem ismert“. Viszont ez a szenvedés készítette elő a szívét arra, hogy megnyíljon más emberek életének fájdalma és szenvedése felé. Ahogy az ágyában fekve mindazokra gondol, akik családtagjukat vesztették el a tragédiában, azért imádkozik, hogy ne keseredjen meg, ne tegye fásulttá ez a tragédia, és ne legyen gyűlölet a szívében az iránt a férfi iránt, aki ennyire brutális módon végzett annyi emberi élettel, és sebesített meg sokakat.

– A szívem szakad meg, ha arra gondolok, hogy a sötétség, a sebzettség mennyire birtokba vette ezt az embert. Egyszerűen kiüresedettnek tűnik fel számomra, mint akit ugyanakkor a sötétség töltött be. Fáj érte a szívem, szívből sajnálom őt.

– Valahányszor erre gondolok, azt kívánom, bárcsak el tudnám neki mondani – és bárcsak megértené, megismerné és érezné –, hogy van megbocsátás! Bárcsak magába tudna szállni és felismerné, mennyire mélyre süllyedt, hogy láthassa, mit tett, hogyan okozott fájdalmat annyi embernek!

Bonnie Kate elismeri, hogy döntése, mely szerint megbocsát az ámokfutónak, nem élhető meg könnyen mindig.

– Olykor feldühödöm, amikor nagy fájdalmaim vannak, és azt kérdezem: „Jaj, miért is tette ezt velem?“ Ám ekkor ismét arra gondolok, hogy hol van most ez az ember, és a szívem megszakad érte, és csak azt kívánom, hogy átölelhessem, és elmondhassam neki, hogy van megbocsátás. Bárcsak belátná a bűnét, és felismerné, hogy mit tett. Nem úgy persze, hogy beleragadjon az önmarcangolásba, hanem hogy vissza tudjon térni, és felfogja, hogy van isteni megbocsátás. Isten azért küldte el Fiát, Jézust, hogy pont az olyan bűnös, meghasonlott emberekért haljon meg, mint amilyen ő.

– Amikor azt hallom másoktól: „Ó, Bonnie, milyen erős vagy, milyen fantasztikus!“, akkor azt válaszolom: „Egyáltalán nem vagyok erős és fantasztikus, de van egy erős és fantasztikus Istenem, akinek a kegyelmeiben bízhatok.“

A fiatal nő szerint ezt egyedül Istennel való kapcsolata teszi lehetővé számára.

– Igen, szívből megbocsátok neki. Tényleg. Ez pedig nem más, mint Isten irgalma. Mert tudom, hogy saját erejéből Bonnie Kate csak gyűlölni lenne képes. Én viszont megbocsátok neki. Tényleg. Szívből. Sok fájdalmam van, és ez nehéz, de én szívből megbocsátok neki.

Január 20.

Elmélkedések

Nicolas Schwizer atya                                                       03. szám - 2007. január 15.

1942. január 20-a titka 1942. január 20-a nemcsak a négy mérföldkő egyike Kentenich atya életében, hanem mozgalmunk történetének a tengelye is. Sokan ismerjük annak a napnak a körülményeit és eseményeit. Az alapító börtönben van, és alkalmasnak nyilvánítják arra, hogy a dachaui koncentrációs tábor rabja legyen. Hirtelen felmerül a menekülés lehetősége, amennyiben új orvosi vizsgálatot kérelmez. Január 20-án úgy dönt, hogy nem használja ki ezt a lehetőséget, és szabadon vállalja Dachaut. Nos tehát mi ennek a napnak a titka? Úgy vélem, hogy mint Krisztus életében, itt is a kereszt, a szeretet és a feltámadás titkáról van szó. 1. A kereszt titka A kereszt, Krisztus életének és halálának nagy titka, a tanítványok, a keresztények életére is vonatkozik. Az alapító is hasonlóképpen látja: most a keresztről kell, hogy övéi számára Atya legyen. Ezért írja nekik egyik börtönből küldött levelében a következőket: „Ne gondolják, hogy elsősorban a lelkigyakorlataim, a tanácsaim vagy a szavaim fognak Önöknek segíteni a jelen helyzetben. A leggyümölcsözőbb, amit most tehetek, az, hogy feláldozom magam Önökért a kereszten.” Most tehát nem az a feladata, hogy a szabadulás útját keresse, hogy megmeneküljön a koncentrációs tábortól. A feladata abban áll, hogy utánozza Krisztust, a jó pásztort az ő passiójában: hogy a nyájért kockáztassa saját életét, és a (schönstatti) család létét, mert ebben az időpontban a Mű még nem erősödött meg annyira, még nem fejlődött olyan szintre, hogy az alapító nélkül is fennmaradhasson. A schönstatti családnak is be kell hatolnia a kereszt titkába. Ezért a fogságból küldött leveleiben, elmélkedéseiben Kentenich atya igyekszik felébreszteni a kereszt iránti készséget és nyitottságot. Az egész család arra hívatott, hogy a megfeszített Jézus Krisztushoz váljék hasonlóvá.

Ugyanaz történik itt is, mint az Úr idejében: a kereszt különválasztja az igazakat a hamis tanítványoktól. Magában Schönstattban is próbatétel elé kerül követőinek hűsége: ott vannak azok, akik csak külsőleg kapcsolódnak a családhoz – azok, akik gondolataival, lelkiségével és pedagógiájával lelkileg azonosulnak. Ott vannak aztán azok is, akik Schönstatt belső magvát alkotják, akik készen állnak, kockáztatni életüket az atyáért és az ő sorsáért, akik készen állnak arra, hogy kövessék őt ugyanazon a keresztúton. 2. A szeretet titka Krisztus földi életében nem kereste a keresztet és a halált. Ő szeretni és engedelmeskedni akart. Csupán elfogadta a dolgokat, ahogy előadódtak. Amikor pedig szükségessé vált, szabadon odaadta életét a végtelen szeretet gesztusával. Ugyanez vonatkozik alapító atyánkra is. Január 20-i döntését szeretetből és Istenbe vetett bizalomból hozza meg. Hátrahagyja az emberi biztonságérzetet, hogy teljesen Isten kezébe helyezhesse magát. Egyedül Isten akaratát és kívánságát akarja elfogadni és beteljesíteni. Számára nem a kereszt, mint olyan, a fontos, hanem Isten akarata. Maga az alapító erről így vall: „Az elért gyümölcsözőség nem az emberi hősiességnek, hanem Isten kívánságai beteljesítésének volt a következménye, vagyis annak, hogy felismertem, mit kér Isten.” 3. A feltámadás titka Ami vigasztalja a keresztényt, ami bátorítja, ami reményt és biztonságtudatot ad neki, nem más, mint hogy a kereszt sohasem az utolsó jelenet: minden bánat örömre fordul – minden kudarc győzelem lesz – minden szenvedés és kereszt feltámadásba torkollik. Nemcsak Krisztus életében történt ez így, hanem Kentenich atya és a schönstatti család életében is: a január 20-i döntés ugyanis hihetetlenül gyümölcsözőnek bizonyult. Elmélkedést segítő kérdések 1. Hogyan vélekedek ma alapító atyánknak ama nagy döntéséről? 2. Hogyan járulok hozzá alapító atyánk küldetésének folytatásához? 3. Életem keresztjének részeként milyen bűnökről vagy kényelemről tudnék lemondani?