Zsigerből

Zsigerből…

Némely estén a három párnából álló rakásra dőlve ülök csúszdává alakított ágyamban, és várom, hogy elmúljon az egész napos tortúra, az az aktivitás ott a mélyben, melynek szavakba öntése oly nagy gondot okoz. Mert hát hogyan is tudnám megnevezni alhasam szüntelen tevékenységét, amely bizonyos napokon teljesen átveszi az irányítást életem felett?!

Először a gőzhajó hasonlata jutott az eszembe. Gőzhajó vagyok, és ott lenn a mélyben dohognak a gőzmotorok, a hatalmas gépek, és néha pattanásig feszülnek a kibogozhatatlan dzsungelbe rendeződött csövek, kilengenek a mutatók, fütyülnek a fütyülők… A művezető bekiabál egy tölcsérbe fentről, hogy no most rajta, fiúk, és a fiúk ott lenn rátesznek még két lapáttal, meghúznak egy-két kart, és beindul a gépezet, felpörögnek a motorok, belerázkódik a csőrendszer meg az egész hajó, de persze nem mozdul előre semmi sem, mert az egész csak egy teszt, egy teszt, amelyet 5 percenként illik megismételni…, újra felbőgnek hát a motorok, és újra megremeg a hajó…

A másik hasonlat a lakásrendezésé. Hogy ki- vagy beköltözésre készülnek-e a lenti lakásban, nem tudom. Mindenesetre jönnek, hangosan becsapják maguk mögött az ajtót, végigtrappolnak a visszhangos termeken, kalapáccsal nekiesnek egy-egy fölösleges válaszfalnak… bumm, omlik le a fal, hogy az egész épület beleremeg. Hozzák, viszik a hatalmas ládákat, szekrényeket, ágyakat. Keresik a vaságy helyét, nem jó itt, húzzuk át a másik sarokba, nyíííííí… Ez a szekrény nem jó ott, amott lesz a helye, nyúúúúúú… Egész nap tart a trappolás, tologatás, csomagolás, cipekedés, falbontás, falhúzás, lehetőleg minél nagyobb felfordulással, hogy a fent lakók tudják, fontos ember költözik ki-be ott lent…

Hogy mi lehet az oka ezeknek a mozgalmas napoknak, nem tudom. Gyanítom, hogy a műtétnek lehet valamilyen köze hozzájuk. Talán a gyomrom annak idején jó pufferként működött, felfogta a hajódohogást és szekrénytologatást, így az nem érződött a nyelőcsövemben, mint most, amikor már nincsen gyomrom. Mindenesetre többnyire már reggel érzem, hogy ma mozgalmas napom lesz, és már fogom előre a fejemet. Ajjaj, már beindították a gőzgépeket, megjöttek a költöztetők! Más napokon meg nyoma sincs az egésznek, sztrájkolnak ezek vagy mi?! Szóval az egész teljesen kiszámíthatatlan. Mindenesetre sokáig idegesítettek ezek a nehéz napok, átoknak, vagy jobb esetben a műtét nem kívánt következményének fogtam fel beleim zajos rakoncátlankodását.

Egy nap aztán rá kellett jönnöm, hogy tekinthető mindez áldásnak is. Egyik este a közösségben körima volt: mindenki saját szavaival szólt az Úrhoz, mondott valami épületeset, okosat vagy szívből jövőt. Nekem azonban nem jutott semmi értelmes az eszembe: banálisat nem akartam mondani, csak épületeset, szívből jövőt, viszont ilyen sehogy sem jutott az eszembe... A pár bátor megszólaló után hosszabb csend állt be, és ebben a csendben egyszer csak megszólaltak a beleim, sípoltak a gőzszelepek, rezegtek a vastag csövek, morogtak a motorok, tolódtak a vaságyak, döngtek a falak... Az egész kezdett egyre kínosabbá válni, ahogy senki sem szólalt meg, hogy elnyomja a belülről hallatszó morajlásokat. Félő volt, hogy egyszer csak elnevetjük magunkat és röhögcsélésbe fullad az imádkozás! Szerencsére az ima hamarosan véget ért, viszont én átélhettem, hogy amikor értelmes felembe beleszorult a szó, a zsigereim hangosan áldották Teremtőjüket! Zsigerből imádkoztam!