Gyomortalanságom története

Gyomortalanságom története

Ahogy elkezdődött...

Szóval az egész márciusban, mellkasi fájdalmakkal kezdődött. Miután ezek a fájások összefüggést mutattak az étkezéssel, először refluxra gyanakodtunk. Derék háziorvos barátom áldásos tevékenysége kétféle embert hagyott maga után az egyházközségben: vannak ugyebár azok, akiket már megtükrözött, és vannak azok, akiket még nem. Nos, én március végén a legelitebb kategóriába kerültem, azok közé, akiket alulról és felülről is megtükrözött már...
Sohasem felejtem el elcsukló hangját, amikor felfedezte a nyelőcsövemben burjánzó daganatot. Igyekezett nyugtatgani: biztosan jóindulatú... De azért négy szövetmintát is vett. Én viszont már akkor éreztem, hogy valószínűleg egy nehezebb keresztet kapok a jó Istentől...
A szövettan húsvét utáni kedden igazolta a keblemben dagadó rosszindulatot. Ekkorra már kedves orvos ismerőseim, barátaim, rokonaim mindent elintéztek, gyakorlatilag kész tények elé lettem állítva, csak a protokollt kellett követnem. Gyorsan lezártam hát életem addigi részét, és a rákövetkező hétfőn már be is feküdtem a kórházba.
Értetlenkedve fogadtam a sebész, Balázs doki első, biztatónak szánt helyzetelemzését: szerencse, hogy a nyelőcső nem érintett. Hogyhogy? Hiszen a nyelőcsőben találták a daganatot! Csak lassan ébredtünk rá e titokzatos szavak értelmére: a daganat a gyomorban keletkezett, onnan nőtt át a nyelőcsőbe. Aztán tíz perccel a műtét előtt azt is közölte: ami egyszer elromlott, azt nem érdemes toldozgatni-foltozgatni, kikapjuk az egész gyomrot, úgy, ahogy van!
Állapotomat, helyzetemet megírtam az ismerőseimnek, az egyházközség tagjainak, a schönstatti barátaimnak, rokonoknak... és lám, hirtelen azt éreztem, hogy a bennem növekvő rosszindulatot a jó barátok határtalan jóindulata ellensúlyozza! Sokan vállalták, hogy imádkoznak értem, mások - nem hívők - "szurkoltak" vagy esténként koccintottak az egészségemre. Sokan ajánlották fel anyagi segítségüket - melyet végül nem fogadtam el, hiszen az előző évben a jó Isten ezt is előkészítette: a vártnál nagyobb volt a bevételem. Rengetegen írtak, buzdítottak, látogattak meg. Az egész Szent Lőrinc Katolikus Általános Iskola - ahol korábban hitoktattam - (több száz gyerek!) minden reggel elmondott értem egy imát. Most is nagy hála van a szívemben az imákért, áldozatokért, amelyeket a gyógyulásomért mondtak, vállaltak oly sokan! És láss csodát! Talán e sok imának is köszönhető, hogy a jó Istentől megkaptam azt a kegyelmet, hogy ne féljek! A műtét előtt nyugodt szívvel utasítottam el a nyugtatót... nincs szükségem rá, nem félek. És ez így is volt, sőt kitartott több hónapon át!

Gyomortalanul

2012. április 18-án, a schönstatti szeretetszövetség napján emelték ki belőlem a daganattal fertőzött gyomrot, és azóta élem a gyomortalanok meglehetősen kalandos életét. Idővel minden csőtől megszabadultam, és egy hónappal a műtét után a kórházat is elhagyhattam, hazaérkeztem.
Hogy hogyan lehet gyomor nélkül élni, nos, ez nagy kérdés... Az ember igyekszik ugyebár, konzultál ezzel meg azzal, böngészi az internetet, hogy valamilyen támpontot találjon. Először kétségbeestünk asszonykámmal, amikor láttuk, hogy minden dietetikus, orvos más - gyakran élesen ellentmondó - tanácsokat ad. Aztán rájöttünk, hogy egyrészt sok a tankönyvből bemagolt, sztereotip válasz, másrészt a konkrét tapasztalatok is eltérőek. Kinek ez válik be, kinek az, nem vagyunk egyformák, minden ember más!
Ami nekünk mégis bevált, az az internetről letöltött eredetileg német nyelvű könyvecske, amelyet egy kedves sorstárs magyarra is lefordított. Itt található: http://m.cdn.blog.hu/ad/adenocarcinoma/image/gyomortalanoknak.html. A germánok szokásos alaposságukkal járták körül a témát, bemutatva a műtétet, az egészséges gyomor működését, amelyet a táplálkozásunkkal most imitálnunk kell, ismertetve az egyes nehézségeket, szövődményeket és azok gyógykezelését, konkrét, praktikus listát adva arról, ami tabu, és ami ajánlott táplálék. Ezt a könyvet minden érintettnek csak ajánlani tudom! Köszönet a szerzőknek és a fordítónak!
Az én esetemben szinten minden pontosan bekövetkezett, amit a könyv leírt (pl. tabu élelmiszer témában).

Feldolgozás

Egy ilyen trauma lelki feldolgozása nem megy egyik napról a másikra, de nem kerülhető el. A kezdeti kegyelmi időszakban az ember még erős, mentes a félelemtől, de lassan egyre több kudarcot él meg, rájön, hogy mennyire kiszolgáltatottja a testi folyamatoknak, ráébred, hogy a javulás sokkal lassabb, sokkal távlatibb, mint kezdetben sejtette a sok biztató szó alapján. Egy idő múlva a félelem nélküli lelkierő felvett szereppé válik, a családtagok megvigasztalására szolgáló álarccá, amely elfedi a belső bizonytalanságot és félelmeket.
Én valójában redukciót éltem meg: életem korlátok közé szorítódott - a gyakori evések, ivások, gyógyszer szedések stb. szétszabdalták a napomat, szinte minden más, értelmes tevékenység végzését megakadályozták. Kiszámíthatatlanná vált még a következő öt perc is. Életemet kivették az irányításom alól, olyanná váltam, mint egy kiszolgáltatott, tehetetlen, állandó ápolásra szoruló csecsemő.
Fokozatosan úrrá lett rajtam a félelem is: mi lesz, ha ez az állapot állandósul? Mi lesz, ha állapotomban nem következik be javulás, és életem hátralevő részét csecsemőként kell leélnem? Egy finom halálvágy is megjelent lelkemben. Egy hatgyerekes, velem egykorú édesapa egy váratlan balesetben hirtelen elhalálozott. Miért ő és miért nem én? - faggatam Istent. Miért kell nekem még itt szenvednem, sínylődnöm ki tudja meddig, míg ő egy pillanat alatt az Atya karjaiba juthatott? Ez olyan igazságtalan! Tudni kell persze, hogy a haláltól egyáltalán nem félek, mert hitem szerint a halálban Istennel találkozom odaát, Ővele, aki betölti minden vágyamat...
Mikor e gondolataimat megosztottam családtagjaimmal, bizony, megbántódtak... Hát itt akarnám őket hagyni? Aztán a gyerekek gyorsan igyekeztek vigasztalásomra sietni: gyönyörű, könnyeztető, szeretettel teljes leveleket kaptam tőlük. Ne akarjak elmenni! Szükség van még rám.
Mikor először tudatosult bennem csecsemőlétem valósága, kezdetben teljes lényemmel tiltakoztam ez ellen. Talán úrrá lett rajtam az önsajnálat, az elkeseredés. Ebben a lelkiállapotban dőltem le egy nap a kanapéra pihenni, emészteni... Drága feleségem meg odaült mellém a kanapé szélére. Beszélgetni kezdtünk, régi szép emlékeket idéztünk fel, és valahogy előkerült a Mária musical egyik dala, József és Mária szerelmes kettőse:
Nékem teremtett az Isten:
én a tiéd vagyok.
Jó, hogy te állsz mellettem,
így Isten rám ragyog.
Mostantól együtt járjuk már
a közös élet útját.
Isten nevében indulunk,
fénye vezeti az utunk.
Ezt annak rendje és módja szerint el is dudorásztuk. Aztán mégegyszer..., de nem tudtuk befejezni, mert szememet elöntötték a könnyek, a torkom elszorult. "Ezt én nem tudom sírás nélkül végigénekelni..." nyögtem ki nagy nehezen, amire aztán egyszerre, mint egy mélyből fakadó forrás, feltört bennem minden fájdalom és keserűség..., és már nem sírtam, hanem bőgtem (akárcsak egy csecsemő), és hagytam, hogy felszakadjon belőlem minden kín az ilyenkor szokásos könnyel és nyállal együtt... Egymás vállára dőlve vagy tíz percen át folyamatosan zokogtunk s csak lassan tudtuk összeszedni magunkat.
Ez az eset azonban nagy megkönnyebbülést és bizonyos lelki változást is hozott. Talán feleségem ölelése vezetett rá, hogy megértsem: csecsemő lettem ugyan, de ez a csecsemő a mennyei Atya ölében van. Azóta ez lett az új önmeghatározásom: a mennyei Atya szeretett óriáscsecsemője vagyok. A dolgom nem az, hogy rúgkapálva kivívjam szabadságomat, hanem hogy a mennyei Atya ölébe simulva minél teljesebben kiélvezzem a szeretett gyermeknek járó minden áldást, törődést!
Ez persze nem mindig megy könnyedén, problémamentesen. A bennem élő csecsemő gyakran rúgkapál most is, de azért igyekszem...
Állapotom lelki feldolgozásának más módjait is alkalmazom: például versekben, rövid írásokban próbálom kiírni magamból mindazt, ami bennem zajlik. Tervezem, hogy szépen fokozatosan felteszem a blogomra ezeket az írásokat. Ehhez némi türelmet kérek... Blogom ezen oldala tehát mondhatni terápiás célokat szolgál, de talán másoknak is tanulságos. Deo gratias!

Itt most abbahagyom, mert elfáradtam... Folytatása következik!