Az ártatlan szenvedése
A kép illusztráció...
Ma felkavaró beszélgetésem volt a reggeli mise után egy édesanyával és édesapával. (A neveket most mellőzzük.) Újszülött gyermekük már hat hónapja kórházban, lélegeztető gépre kötve fekszik. A javulás nagyon lassú, az édesapa szavaival egy maratoni futáson tesznek meg lassan centimétereket…
Már korábban tudtam a kisbabáról, imádkoztam is érte, sőt egy kicsit úgy éreztem, össze vagyunk kötve mi, a két csecsemő, az óriáscsecsemő meg az igazi. Mostanában amúgy is különös módon vonzódom a kisdedekhez – önmagamat fedezem fel bennük, lesem miben hasonlítok hozzájuk, ahogy apjuk vállára borulnak teljes önátadással, ahogy erőlködve igyekeznek valamit elérni, tipegni, ahogy rúgkapálva tiltakoznak valami ellen, amíg anyjuk erősen magához nem szorítja őket… Ezzel a kis csecsemővel is nyomban egy hullámhosszra kerültem, amikor arra terelődött a beszélgetés, hogy a csupa jószándéktól vezérelt orvosok, nővérek bizony tűpárnának használják (ahogy engem is korábban).
Egymásra találtunk az orron át levezetett csővel kapcsolatban is. Édesanyja szerint a kicsi babuskájuk állandóan kitépte a csövet, és fintorogva kapkodta félre a fejét, amikor az ápolók újra visszadugták. Visszaemlékeztem arra az éjszakára, amikor egy héttel a műtét után már nem bírtam én se a kellemetlen csövet, és kimentem a mosdóba, hogy a tükör előtt megigazítsam. Nyomkodtam húzkodtam, csavartam, és egyszerre csak azt vettem észre kétségbeesetten, hogy hiába minden, mert a cső hozzá volt varrva az arcbőrömhöz! Borzasztó kétségbeesést éltem meg abban a pillanatban – elszállt minden életkedvem…
Most ennek a csecsemőnek a szenvedéseit és kilátástalan helyzetét látva (arról hallva) lázadó gondolatok fogalmazódnak meg bennem. Hogyan teheti ezt az Isten? Hiszen ez a gyermek tökéletesen ártatlan! Én bűnös fejemmel talán rászolgáltam a szenvedésre, meg van magamhoz való eszem is, hogy feldolgozzam, felajánljam Istennek. Amikor újabb hascsikarás jön, nehezen bár, de igent tudok mondani rá (a sok „Fene egye meg!”, „A francba!” meg „A rohadt életbe” között is): Legyen meg a te akaratod, Atyám, valakinek biztosan szüksége van most erre az áldozatra, odaadom neked a szenvedésemet erre a célra… De ez a gyermek nem képes erre! Születésétől fogva szenvednie kell! Soha nem is érzett mást életében, csak szenvedést, fájdalmat, kínzásokat! Hogy lehet az Isten ilyen igazságtalan! Miért szenved az ártatlan?
Ennél a pontnál a Hiszekegy jut eszembe. Azt imádkozzuk, hogy „hiszek… Jézus Krisztusban, a mi Urunkban, aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától, szenvedett Poncius Pilátus alatt, keresztre feszítették, meghalt és eltemették, harmadnapra föltámadt a halálból...”. Ez az imádság hitünk tömör foglalatát fogalmazza meg. Csak a lényeget, semmi sallang, semmi körülírás. Tömören mutatja be az Atyát, a Fiút és a Szentlelket, az Egyházat. Milyen érdekes, hogy Jézus életéből nem tartja lényegesnek a tanítását, azt, hogy betegeket gyógyított, vagy hogy Názáretben 30 évig építési vállalkozóként (ács) dolgozott… Csak a lényeget közli: fogantatott, megszületett, szenvedett. Mintha a szenvedés az élet lényegéhez tartozna! Ezek szerint oda is tartozik! Fontosabb, mint a tanítás, a gyógyítás... Mintha Jézus életének értelme legfőképpen az értünk vállalt szenvedés volna! Az is volt! Eszerint a szenvedés fontosabb, mint a boldogság, a gyarapodás, a teljesítmények. A szenvedés az emberi élet lényegi része…
Miért szenved az ártatlan? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy a jó Isten tervének része lehet az ártatlan szenvedése is. Ha pedig a tervének része, akkor van értelme, van célja. A szenvedésben az ártatlan az élet lényegi részét éli át. Valami számunkra felfoghatatlan érték van az ilyen szenvedésben. Isten maga is kivette belőle a részét, mert hát ki volt ártatlanabb Jézus Krisztusnál? (Persze ő felnőtt férfiként mondott igent a keresztre és nem öntudatlan csecsemőként kapta azt…) Mégis, a kérdőjelek megmaradnak...
Egy biztos, majd ha egyszer oda kerülök az Úr elé, akkor biztos megkérdezem tőle, hogy miért is szenved az ártatlan. Nem szemrehányóan, de őszinte érdeklődéssel…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése