Gyomortalanságom története 2.

Xelodába zárva

Van egy képötletem. Egy doboz Xeloda látszik, és belőle kinyúlik kezem, lábam, fejem, akárcsak egy kalodából. Talán egyszer el is készítem…

Mivel a műtét során szövetmintákat vettek a környező nyirokcsomókból, és ezekben a már megindult áttétképződés nyomait találták (10 mintából 7 talált, süllyedt), indokoltnak tartották orvosaim a kemoterápia megkezdését. A Xeloda állítólag kíméletes szer, viszont én ebből egy erősebb adagot kaptam. Bár több sorstárs is – akivel beszélgettem – arról számolt be, hogy ők észre se veszik a tabletta szedésének hatását, az én esetemben ez másként történt… Hiába, nem vagyunk egyformák, ki így reagál, ki úgy.

A mellékhatásokat most nem sorolnám fel. Legyen elég az, hogy megismerkedtem a gyomor nélküli hányás művészetével. Mivel minden lezuhan a sötét mélybe, onnan már nem jön vissza, bármennyire is szeretne. Ez jó hír lenne, ám jön helyette más: lúgos epe, ami viszont felmarja a nyelőcsövet és a torkomat. Így egy kitartó nyelőcsőgyulladással is gazdagodtam…

Persze az orvosok mindent megtesznek a mellékhatások csökkentésére. Igen ám, de a mellékhatás-csökkentő szereknek is van mellékhatásuk! A betegtájékoztató szerint némelyik hányingercsillapítónak például lehet olyan mellékhatása, hogy hányingert okoz! Némi időbe és sok kudarcba telik hát, míg az ember kisilabizálja azt a gyógyszerkombinációt, amivel még együtt tud élni.

Talán ez is – a túlterhelt orvosok morózussága mellett – oka annak, hogy annyian fordulnak alternatív gyógymódok felé. Egy kedves ismerős egyenesen kijelentette: alternatív szerek nélkül nem lehet a rákból meggyógyulni! Nos, kedves barátaim, rokonaim, üzletfeleim stb. engem is elláttak sok-sok csodaszerrel, szentelt borral (nem ihatom), csodatévő olajjal (nem ihatom), bolíviai pap által kikísérletezett recepttel, az őserdő kincseiből indiánok által készített kivonattal (az összetevők között semmi olyat nem találtam, ami ne teremne meg kis hazánkban is), és még hosszasan lehetne sorolni! Egy kedves ismerős szinte már-már fenyegető levélben utasított, hogy haladéktalanul keressem fel a nála bevált csodadoktort! Itt szeretném tisztelettel leszögezni: NEM HISZEK AZ ALTERNATÍV GYÓGYMÓDOKBAN! Bármennyire is jót akarnak nekem, ne küldjenek több ilyen üzenetet! Én abban bízok, amit az orvostudomány sok-sok évtized alatt tudományos módszerekkel fejlesztett ki, aminek az összetevői, és azok hatásai, ismertek – még akkor is, ha ezeknek a szereknek bizony néha nagyon erős mellékhatásai is vannak.

Hozzá kell tennem, hogy közérzetem így is nagyon sok apró tényezőtől függ. Gyakran nem is tudjuk megmondani, mi okozott egy-egy hasmenést vagy váratlan öklendezést. Ha most még újabb tényezőket (alternatív szereket) adnék az étrendemhez, akkor aztán végképp nem lehetne kideríteni, hogy mit ronthattam el.

Ahogy az alternatív szerektől, ugyanúgy tartózkodtam eddig az egyházon belül kínált „alternatív gyógymódoktól” is. A műtétem előtt felvettem a betegek kenetét, méghozzá családi körben (csodálatos volt!), azaz a gyógyulás szentségét, és hiszem, ha Isten terve az, hogy meggyógyítson, akkor ez elég is a gyógyulásomhoz. Úgy érzem, ha erre jelentkező imacsoportokat kérnék meg, hogy imádkozzanak felettem a gyógyulásomért, ha gyógyító imaalkalmakra járnék el, egyikre a másik után, ezzel azt jelezném Isten felé, hogy nem hiszek az Ő egyházon keresztül kínált kegyelmi ajándékában, a gyógyulás szentségében, amit betegek kenetének nevezünk. Úgy érzem, teljesen a sorsomat kezébe vevő Istenre kell bíznom magamat, és egyáltalán nem segítenék magamon azzal, ha abban az illúzióban élnék, hogy egyik csodadoktortól a másikig való kapkodó szaladgálásommal magam harcolhatom ki a gyógyulásomat. Természetesen minden emberileg, a józan ész keretein belüli szükségest meg kell tennem a gyógyulásomért, de a többi a jó Isten kegyelmén múlik…

Természetesen tiszteletben tartom mások hitét, meggyőződését, hogy egyik vagy másik szer, módszer, kutató segít neki, sőt el is hiszem, hogy néhány embernek biztosan segítenek ezek az alternatívák, ugyanakkor elvárom én is a tiszteletet a saját meggyőződésem és hitem iránt. Kérem tehát: csodaszerek és csodadoktorok kíméljenek!



A rigolyás beteg

Ténynek vesszük, és már-már közhely, hogy a lelki folyamatok kihatnak a testre is, ha a lélek beteg, megbetegszik a test is. Ezt a pszichoszomatikus összefüggést egyesek odáig fokozzák, hogy minden betegségnél kizárólag lelki okokat keresnek, s azt állítják, pusztán lelki gyógyulással elérhető a testi is. Arra már kevesen gondolnak, sőt egyesek szentségtörésnek tartják azt az elgondolást, hogy a dolog talán fordítva is érvényes: ha beteg a test, ez megrontja a lelki egyensúlyt, közérzetet is. Keresztény körökben már szinte elvárásként fogalmazódik meg, hogy legyünk olyanok, mint XY szent, aki a tüzes rostélyon fekve, olajos kondérban rotyogva, a kínok kínja közepette viccekkel szórakoztatta kínzóit. Ha valaki így függetleníteni tudja a lelkét a testétől, azt tényleg szentté kell avatni! De szálljunk le a földre! Fogadjuk el a tényt, hogy bizony testi közérzetünk nálunk, „normális” halandóknál erősen kihat a lelkünkre is!

Így lesz a betegből szépen lassan – rigolyás beteg. Hiába ugrál körbe a családom, lesve minden kívánságom (ó, ez a kívánságlesés is milyen fárasztó néha!), nekem semmi sem jó valahogy. A finom porhanyós száraz husinak olyan állaga és íze van, mint a szalmának (már megint!); a sofőröm már megint rángatja az autót, belemegy minden gödörbe (hát nem lát a szemétől?); valaki már megint huzatot csinált a lakásban (nem lehetne szélviharmentesen élni?); csörög a telefon (már megint mit akarnak tőlem, hagyjanak már békén az érdeklődésükkel); nem csörög a telefon (mi az, engem már leírtak, senkit se érdekelek?).

A rigolyás beteg lelki gyógyulásához persze az kell, hogy idővel megtanuljon nevetni a saját rigolyáin, és megbocsátani másoknak és magának. Persze a bocsánatkérés sem árt néha. Ezennel megkövetek mindenkit, aki áldozatul esett a rigolyáimnak!

Áldások

„Ahol… elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem” – írja Szent Pál (Róm 5,20). Ez az én esetemben a fájdalomra és a szenvedésre igaz: amikor elhatalmasodott életemben, túláradt a kegyelem. Ekképpen szemlélve az áldások időszakaként tudom leírni az elmúlt fél évet!

A fájdalmat rossznak, azonnal megszüntetendőnek tartjuk általában. Viszont az én esetemben a fájdalom áldás volt: ez vezetett el engem és orvosaimat a betegségem diagnózisához, holott általában a gyomorrák fájdalommentesen, alattomban alakul ki. Az én esetemben viszont a fájdalom korán jelentkezett, így a Gondviselés eszközeként korai szakaszban jelezte, hogy valami baj van, oda kell figyelni!

Később is állandóan áldásokat és kegyelmeket éltünk meg. Ezek egy része elmondható, más része nem tartozik a nyilvánosságra… Testvéreim „életüket és vérüket” ajánlották fel értem, amikor kiderült, hogy gyomorrákom van. Születésnapomra eljött az egész család, az összes testvérem és a gyerekeik, és együtt megépítették a kőlapokból álló kocsibeállót a házunk elé! Nem vallásos családtagok eljöttek a szentmisére, melyet értem mondtak… Rengeteget csörög a telefon, nagyon sokan érdeklődnek, biztatnak rendszeresen. Életemben nem kaptam még ennyi szentképet, imát, felajánlást! A kórházba bejött egy újmisés pap, hogy újmisés áldást adjon! Gyermekeim is mellettem állnak, és mi Rozival csak gyönyörködünk bennük!

Minden nap más és más: a jó Isten újabb és újabb áldozatokat kíván tőlem minden nap, holott egyáltalán nem érzem magamat méltónak arra, hogy ezeket viseljem. Mégis minden nap egyben egy áldás is, a kegyelem időszaka, amikor nemcsak kapok (fájdalmat, szenvedést), de adok is (tanúságot tehetek a hitemről). Csodákat élünk meg naponta! Deo gratias! 

A szenvedés értelme

A szenvedés okai gyakran nem kutathatók fel. Persze vannak „kockázati tényezők”: az emberi gonoszság, a természeti erők, az adalékanyagok, a műtrágyák, a kipufogó gázok, a dohányzás, a sátán mesterkedése, a stressz helytelen kezelése, a szegénység stb., stb., stb. A hívő ember számára mindezek azonban csak eszközokok, részokok egy nagy isteni tervben, amelyben minden létrejön és megvalósul. Ha Isten mindenható, mint ahogy hisszük az ő bemutatkozása alapján (Szentírás), akkor semmi, még a rossz sem történhet meg anélkül, hogy az az Ő tervének a része ne lenne!

Ha viszont minden Isten tervének része, akkor talán nem is az okokat kell kutatnunk, hanem a célját, az értelmét. Ha felismerem szenvedésem értelmét, akkor részt tudok vállalni a nagy és a személyes isteni terv beteljesítésében. Hozzá tudok járulni ahhoz, hogy Isten terve megvalósuljon az életemben, a világban.

Isten tervének lényege, hogy minden embert üdvözíteni akar, azaz el akarja őt vezetni a Vele való egységre az örök életben. A szenvedés önmagában rossz, és mindent meg kell tennünk enyhítésére és megszüntetésére, ugyanakkor az ember élete során egy út is az üdvösségre jutásra!

Hogyan járulhat hozzá az ember az isteni terv megvalósulásához? Például úgy, hogy életével Krisztust követi, vele azonosul. Mit jelent ez konkrétan az én életemben? Például azt, hogy Isten Krisztust is (az embereknek is kiszolgáltatott) csecsemővé tette (karácsony éjszakáján), ahogy engem is azzá tett mostani állapotomban. Amennyire tőlem telik tehát: igent mondok erre az állapotra, lélekben megpróbálok egyesülni a Kisjézussal, és a felnőtt Jézussal is, hiszen ő egész életében az Atyától való teljes függést élte elénk. Ahogy Szent Pál fogalmaz: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem” (Gal 2,20). Ezt jelenti az imitatio Christi, Krisztus követése. Teljesen eggyé válni vele – a szenvedésben erre kapunk meghívást Istentől.

Szent Pál is hasonlóképpen fogja fel a szenvedés értelmét: „Örömmel szenvedek értetek (írja a kolosszeieknek – 1,24), és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak javára.” Krisztus ugyanis a szenvedését felajánlotta az emberek javáért, azaz „földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott, s könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól, és hódolatáért meghallgatásra talált… Műve befejeztével pedig örök üdvösséget szerzett azoknak, akik engedelmeskednek neki” – ahogy a Zsidókhoz írt levél fogalmaz (Zsid 5,7-9). Más szóval Jézus Krisztus szenvedése és halála nem öncélú volt, hanem másokért hozott áldozat, Istent engesztelő imádság. Ha pedig Krisztust utánzom és követem, és ha már Ő él bennem, akkor nekem is ezt kell tennem: szenvedésemet mások javáért kell felajánlanom, és így kell részt vállalnom Krisztus megváltó művében. Így a mennyei Atya is örömmel fogja felfedezni bennem szeretett gyermekét, saját Fiát, amikor majd halálom óráján a színe elé kerülök.

A jelen és a jövő

Amikor ezt írom, 2012. szeptember 22-én, még két hét kemó van hátra, utána, ha ismét negatív a CT vizsgálat eredménye, békén hagy az orvosom. Egy új időszak kezdődik, a megerősödés és a nyelőcsőgyulladás megszüntetésének időszaka.

Szóval most itt tartunk, nagyon reménykedünk.

Egyelőre itt a vége…