Annyit tudok róla, hogy az évezred elején egy autóbuszbalesetben lebénult, azóta ágyhoz kötötten él. 2006-ban kezdett el rövid elmélkedéseket diktálni. Ezeket kéthetente küldi szét (Reflexiones címen), valószínűleg spanyol nyelven. Hozzám Carlos Cantún keresztül jut el, ő az, aki angolra fordítja ezeket az írásokat.
Néhány ezek közül az elmélkedések közül megjelenet pár éve magyar fordításban az Oázisban, a magyar Schönstatt mozgalom lapjában. Később az a döntés született, hogy az Oázisban inkább saját írásaink, saját tanúságtételeink jelenjenek meg. Ezzel egyetértek, mégis úgy érzem, jó lenne egy fórum ezeknek az írásoknak is, ezért ezen a blogfelületen szeretném az olvasó elé tárni őket. Jó olvasást kívánok hozzá...
Íme az első számú elmélkedés az istengyermekségről. Talán nem véletlen ez, hiszen gyermekségünket gyakran épp a betegségünk folytán érezzük át leginkább, mert ekkor vagyunk igen erősen kiszolgáltatva a mennyei Atyának. (Ez nálam is így volt.) De talán az sem véletlen, hogy a gyermekség témája karácsony előtt foglalkoztatta a szerzőt.
Elmélkedések
Nicolas Schwizer atya 1. szám - 2006. december 14.
Mi kell ahhoz, gyermek legyünk Isten előtt?
Milyen magatartások tartoznak a gyermeki lelkülethez? Nekem úgy tűnik, hogy alapvetően három Istennel szembeni magatartás jöhet itt szóba, mégpedig: a bizalom, az engedelmesség és a gyermeki önátadás.
1. Gyermeki bizalom. Isten mindenható Atya. Ez a teológiai igazság belőlem a bizalom magatartását hívja elő. Ez pedig nem más, mint azon gyermek tapasztalata, aki vakon meg tud bízni a szüleiben. A gyermek ezt ösztönösen teszi, anélkül, hogy végiggondolná; ez ugyanis a gyermeklét eredendő tapasztalata; ezért a gyermek biztonságban, védve érzi magát, és így élheti békességben, örömben az életét.
Nekünk, felnőtteknek vissza kell szereznünk azt, ami a gyermekben spontán megvan, vagyis a gyermekség lelkületét. A gyermeki lelkületű felnőtt a mennyei Atyában ismeri fel azt, amit a gyermek a természetes szüleiben adottnak vesz. Joseph Kentenich atya, Schönstatt alapítója ezért mutat rá a gyermeki bizalom fontosságára: „Személyes ambícióm az egész (schönstatti) családdal kapcsolatban, hogy mindannyian a bizalom hőseivé váljunk.”
A hősies bizalom szemléltetésére a tengerész gyermekének a képét használja. Ez a gyermek, jóllehet tudatában van a hullámverés veszélyeinek, mégsem esik kétségbe, hanem továbbra is nyugodt marad, mert tudja, hogy apja áll a kormánynál. Ezt a meggyőződést kell visszaszereznünk: „A keze tartja a kormányt, akkor is, ha nem ismerem a célt vagy az útvonalat” (A MENNY FELÉ, Amerikai kiadás, 112. oldal). Amikor tehát életünk irányítását átengedjük az Atyaistennek, akkor teremtődik újjá egzisztenciális biztonságunk. Ez az úgynevezett „ingabiztonság”, amelyben a fonalat felülről biztosan tartják.
Az élet nagy hullámvasútján az Atya a szilárd szikla, a gyermek nyugalmának záloga. „A gyermek mindent bizalommal győz le” (lásd ISTEN, ATYÁM), erősíti meg az alapító.
Ebben a szövegösszefüggésben a lelki gyermekség tartalma az egyszerű hit az isteni Gondviselésben, amely segít meglátnunk minden mögött az atyai gondoskodó kezet. A gyermekség nem a felelősség megkerülése, sokkal inkább egy történelmi és teremtő vezérszerep. A felelősség megosztását jelenti az Atyával, egy Hozzá méltó világra való törekvést.
|
2. Gyermeki engedelmesség. Az igazi gyermekség másodszor tanulékonyságot jelent, magunk alávetését az Isten akaratának, engedelmességet az Atya felé. Jézusból kiindulva és az Ő nyomdokain járva „a gyermeki személyiség tudja, hogy munkája csak annyiban nagy, amennyiben megfelel az Atya akaratának” (lásd ISTEN, ATYÁM).
Azt jelenti ez, hogy minden esetben megkérdezzük Tőle: Atyám, mi tetszik neked jobban? Az engedelmesség életerőt és hősiességet kölcsönöz a gyermeki létnek; igényessé és tanulékonnyá teszi, mert az Atya igazi képmása nem csupán szívjóságot rejt magába, de hatalmat is. Isten, az Atya fájdalmat is okozhat nekünk annak érdekében, hogy még hasonlóbbá tegyen bennünket egyszülött Fiához, de mindenkor a szeretet az, ami arra indítja Őt, hogy komolyabb dolgokat követeljen tőlünk.
3. Gyermeki szeretet. „A szentek – mondja Kentenich atya – attól a pillanattól kezdve váltak szentté, hogy elkezdtek szeretni, de csak akkor kezdtek el szeretni, amikor hitték, hogy Isten szereti őket..., amikor tudták, hogy Isten szereti őket... és amikor ezt az isteni szeretetet át is érezték.” (lásd ISTEN, ATYÁM).
A szeretetünknek újra gyermekivé kell válnia. Félre kell tennünk a felnőtt gondjait és szövevényes ügyeit, és meg kell tanulnunk egyszerűségben szeretni. Vegyük le a hamis nagyság és önelégültség álarcát, és adjuk át magunkat őszinte alázattal. A racionális és számító szeretettől el kell mozdulnunk a spontán és forró szeretet felé. Az önátadásnak ez az egyszerűsége, hitelessége és spontán volta ragadja meg az Atya szeretetét, és vonzza Őt ellenállhatatlanul.
Ezért a szeretetünknek növekednie és tisztulnia kell. A primitív szeretet az énre az én érdekeire összpontosít. Az érett gyermeki szeretet ugyanakkor az Atyára és az Ő akaratára irányul. Ez azonban állandó önnevelést kíván tőlünk. Állandó napi küzdelmet követel, áldozathozatalt és hősies odaadottságot..., de mi tudjuk, hogy csak gyermekké válva leszünk képesek ezt az utat végigjárni és belépni az örök Atya országába.
Előfizetéshez, véleményküldéshez és tanúságtételhez írjon a következő címre: pn.reflexiones@gmail.com
Spanyolról angolra fordította: Carlos Cantú, La Feria-i Schönstatti Családszövetség, USA, Texas 110819
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése