A Port Said-i pálmafa

Elmélkedések

Nicolas Schwizer atya                                                       04. szám - 2007. február 1.

A Port Said-i pálmafa 1966. október 18-án volt az első szentelésem a Schönstatti atyák közösségében, az alapító jelenlétében, sok más paptestvéremmel együtt. Az ünnep végén atyánk egy előadást tartott nekünk, és felolvasott egy költeményt: a „Port Said-i pálmafát”, amely egy nagyszabású költői kép, példázat az életről. A kertész szerepét megvilágítva szól a vers a bölcsességről, türelemről és Isten jóságáról. Ugyanakkor tökéletesen alkalmazható a pap, a szülő és minden nevelő küldetésére is. „Port Said-ban áll egy pálmafa, melyet királypálmának hívnak; széles lombkoronájával magasztosan tornyosul a föld fölé. Zöld levelei köré egy legenda szövődik. Hallgasd meg az igaz bölcsesség e szép történetét. Fiatalkorában több száz más pálma között sebesen növekedett, míg egy tavasszal a kertész ellene nem fordult. Míg a többiek békésen növekedhettek, ő ijedten vette észre, hogy a kertész minden új hajtását lecsapta éles bozótvágó késével. Ahogy kitavaszodott, a sebek begyógyultak, törzsét újra elárasztották a nedvek, és a királyi pálma újult, szilaj életerővel tört ismét a magasba. Mivel a kertész minden évben megfosztotta szép levélzetétől, a többiek gúnyolódtak rajta. Törzsét nem koronázta büszke lombkorona, amellyel elkápráztathatta volna a szemlélőt. Egy egész nemzedéknyi idő telt el: a pálma olyan gyorsan, olyan erőteljesen növekedett, hogy sem a fejsze, sem a létra nem tudott hozzáférni. Ekkor a pálma kiterjesztette az ágait, és leveleiből széles ernyőt formált, magasabban az összes többinél. Az öreg kertész pedig odament hozzá, és megszólította: »Mind közül téged szerettelek a legjobban; és csak azért okoztam neked fájdalmat, hogy a végén mindenki másnál magasabbra emelkedhess. Csak a fájdalom emel a magasságokba. Nézd, testvéreid lemaradtak mögötted.« Így aztán, a délutáni szellőben, a királyi pálma büszkén meghajolt hálája jeléül. A rossz napokon pedig, akár a vigasz hírnöke, a pálmafa ágai közül suttogás és ének hangzik fel, mely a tereken át elhallik hozzánk, így kiabál át a pálma a tengereken: »Te kicsinyhitű, ne add fel! A fejsze mély sebet ejt; de a tavasz gyógyírt hoz rá, és a napfény újra rád mosolyog. Még ha viharok tombolnak is körülötted, akkor se add fel a fájdalmad miatt: gondolj a bölcs kertészre és itt erre a Port Said-i pálmafára.«”

Milyen mondanivalót közvetít ez a vers? Úgy vélem, arra a küldetésre emlékeztet bennünket, amely minden apa, anya vagy nevelő sajátja, és ami nem más, mint „mások életének pártatlan, érdek nélküli szolgálata”. Más szóval az élet megtervezése, művelése, gondozása, védelme és kísérése. Mit jelent a nevelés? Nevelni azt jelenti: szeretni. „A nevelők olyan szeretők, akik sohasem fáradnak bele a szeretetbe” – mondja Kentenich atya. Olyan szeretetről van itt szó, amely növekedéshez, énje kifejlődéséhez segíti a másikat, ahhoz, hogy jobb legyen és kiteljesedjék. Az a szeretet pedig, amelyet a Port Said-i gyümölcsöskertben csodálunk, két alapvető jellemzővel bír: követelő és – mivel kihívást jelent – egyúttal felemelő szeretet is. Követelő szeretet: olyan szeretet, amely szenvedést okozó vágásra, visszanyesésre indít. Istenéhez hasonló szerep ez, aki megtisztítja a szőlővesszőket, hogy több gyümölcsöt teremjenek (Jn 15,2). Nem a követelés kedvéért támasztott elvárásokról van itt szó! Ez a követelés ugyanis szeretetet és bizalmat kér, bizalmat abban, hogy a követelés mögött jó indok húzódik meg. Ez olyan szeretet, amely kihívásokat támaszt, mint a Port Said-i pálmafa esetében. Mert ezen a világon nincs fejlődés áldozat nélkül, és nem lehet érettségre jutni szenvedés nélkül. Másodszor pedig ez a szeretet felemel. Felemeli a személyt: a magasságok felé és a többi pálmafa fölé vezeti el őt. Ez a szeretet hisz a másik személyben, ami ösztönzőleg hat rá, és a legjobb tulajdonságokat ébreszti fel benne, hogy azzá lehessen, aki lehetne. A felemelő szeretet a célt a csillagok közé helyezi, felébreszti a vágyat és növeli a sóvárgást a legnagyobb szentség iránt. Testvéreim, nehéz napokon, amikor fáradtnak, fásultnak érezzük magunkat, amikor megkísért a gondolat, hogy mindent eldobjunk magunktól, remélem, hogy eszünkbe jut a bölcs kertész és a Port Said-i királypálma. Elmélkedést segítő kérdések 1. Hogyan reagálok, amikor azt érzem, hogy visszanyesnek? 2. Megkövetelem-e magamtól a felebaráti szeretetet? 3. Hajlamos vagyok-e az elbátortalanodásra? Előfizetéshez, véleményküldéshez és tanúságtételhez írjon a következő címre:pn.reflexiones@gmail.com

 

Szívből megbocsátok

INTERJÚ: „Szívből megbocsátok neki“ – vallja az a tizenéves, akinek térdét szétlőtte az aurorabeli mozis ámokfutó

szerző: Peter Baklinski

AURORA, Kolorádó, 2012. augusztus 13. (LifeSiteNews.com) – Aurorában a múlt hónapban történt mozibeli lövöldözés sötét káoszában egy tizennyolc éves fiatal lány feküdt a földön, a térdét teljesen szétroncsolta egy eltévedt golyó, mely az egyetlen gyanúsított, James Holmes lőfegyveréből származott. Miközben golyók röpködtek körülötte, Bonnie Kate Pourciau kétségbeesetten imádkozott az életéért. Végül a fiatal lány imái meghallgatásra találtak: megmenekült. Azóta viszont több helyreállító műtéten esett át, melyek következében – iszonyatos fájdalmak között – még jó ideig ágyhoz kötve kell élnie.

Annak ellenére, hogy Bonnie Kate megjárta a poklot, egy telefoninterjúban azt mondta a LifeSiteNews.com-nak a múlt héten, hogy meg akar bocsátani a férfinak, akit az egész világ szívtelen, pszichopata szörnyként ítélt el, és egyszerűen csak annyit kíván, hogy egyszer megölelhesse és elmondhassa neki, hogy az ő számára is van megbocsátás és remény!

Bonnie Kate

– Amikor a zűrzavar közepén találat ért, akkor valójában nem úgy gondoltam az ámokfutóra, mint személyre, mint valakire, aki meg akar ölni – emlékezett vissza a múlt héten kórházi ágyából Bonnie Kate. – Később azonban láttam a tévében, és a sírás környékezett. Olyan sok mindent éreztem ez iránt a férfi iránt, aki láthatólag egy roncs lett, aki nem ismeri azt a reményt, amit mi, keresztények, aki nem ismeri Isten irgalmát, nem ismeri Jézust.

Bonnie Kate ennek a „roncs“ férfinak azt üzeni: – Igen, szívből megbocsátok neki. Tényleg. Sok fájdalmam van, és ez nehéz, de én szívből megbocsátok neki.

Bonnie Kate elmesélte a LifeSiteNews-nak, mi történt a lövöldözés estéjén. A Washington állambeli Seattle-ben töltött tíznapos nyaralásról tartott hazafele, a Louisiana állambeli Baton Rouge-ba barátnőjével, Elizabeth Sumrallal. Ezen az estén az aurorai szállodában szálltak meg. A recepciós hölgy vetette fel, hogy miért nem nézik meg a „Sötét lovag – felemelkedés“ című filmet a közeli moziban.

– Nem vagyok nagy Batman rajongó, de gondoltam, miért ne, biztos jó móka lesz – emlékezik vissza.

A film 15-20 perce mehetett, amikor Bonni Kate emlékei szerint mintha „egy rakéta repült volna át a mozivásznon, hogy annak oldalán felrobbanjon.“

– Először arra gondoltam, hogy valaki szórakozik, de nem igazán fogtam fel, mi történik. Ekkor kezdett el lövöldözni össze-vissza az a férfi. Az emberek sikoltozni kezdtek. A mozi sötét és gonosz hellyé vált.

A rendőrség szerint a gyanúsított elkövető, James Holmes golyóálló öltözékben, gázmaszkot viselve és három kézifegyverrel felszerelkezve lépett be a moziterembe. Tüzet nyitott a tömegre, tucatnyi nézőt megsebesítve, és 13-at megölve, köztük egy ártatlan magzatot is.

Bonnie Kate arra emlékszik, hogy a golyózáporban lerántotta a földre a barátnőjét, Elizabethet, és az ülések fedezékébe kuporodtak.

– Ekkor egy imát ismételgettem a fejemben: „Atyám, védj meg bennünket, gondoskodj a biztonságunkról. Nem tudom, mi ez, de kérlek, adj nekünk biztonságot, ha ez a te akaratod. Kérlek, mentsd meg az életünket.“

Egyszer csak, ahogy fogalmazott, egy „nagy ütést“ érzett a lábában a fiatal nő. – Nem tudtam, mennyire komoly a sérülés, csak reméltem, hogy bármi történt is, nem ütött mély sebet.

A találat után Bonni megragadta Elizabethet, és hangosan felfohászkodott: „Atyám, ments meg minket! Óvd meg az életünket. Adj biztonságot!“

Bonnie Kate arra emlékszik még vissza, hogy jóllehet meglőtték, mégsem érzett félelmet.

– Nem tudom, hogyan magyarázzam, de Isten békét adott a szívembe. Közel éreztem magunkhoz, mintha átöltelt volna minket. Bár szörnyű fájdalmaim voltak, ott a sötétben, zűrzavarban, a gonosz jelenlétében, mégis azt éreztem, hogy Isten közel van. Békét adott a szívembe, és nem féltem.

Az egyik pillanatban, Elizabeth, aki nem tudott Bonnie sérüléséről, felkiáltott: „Futás! Ki kell jutnunk innen!“

– Felkeltem, és megpróbáltam futni. Néhány lépést sikerült is megtennem. De a térdem teljesen szétment – apró darabokra roncsolódott szét – mintha valamiféle kásás anyag lenne ott belül. A térdem össze-vissza ugrált, mintha nem lenne a már része a testemnek, hanem csak egy oldalt lengedező valami.

A lányok megpróbálták megcélozni a kijáratot. Bonni Kate emlékszik, ahogy elesett, és megpróbált újra talpra állni, de ismét a földre zuhant. Hirtelen egy idegen karolta fel, és segített neki kitántorogni a filmszínházból. Kint a betonra fektették a sebesült nőt. A rendőrök rögzítették a lábát, hordágyra fektették, és a sürgősségi osztályra szállították, ahol több órás várakozás után kapott csak fájdalomcsillapítót.

– Még a legnagyobb fájdalmam közepette, amikor az egész testem rángatózott a fájdalomtól,még akkor is éreztem az Isten jelenlétét, ahogy átölel és vigasztal – emlékezik vissza Bonnie.

Az első műtétje hét órán át tartott. A műtőből kijutva a szülei, Trace és Kathleen fogadták nagy szeretettel. Ők egy gyorsjárattal repültek oda. Nagyon örültek, hogy lányuk túlélte a nehézségeket, és azért imádkoztak, hogy képes legyen „jókedvűen fogadni“ az előtte álló megpróbáltatásokat.

Az interjú során a kórházi ágyán fekve Bonnie Kate elmondja, hogy a többszöri helyreállító térdműtét után most nagyobb fájdalmai vannak, mint a lövöldözés után.

– Nagyon nehéz volt, de a jó Isten olyan jóságos hozzám: adott nekem testvéreket, egy anyukát és apukát és szerető barátokat, akik mind mellettem állnak, imádkoznak értem és segítenek. Óriási hála van bennem!

A fiatalasszony fizikoterápiában is részesül, hogy egy nap újra használni tudja majd a lábát. A lába minden egyes mozdulata „pokolian fájdalmas“ – vallja. Az orvosok szerint legalább három hónapig nem terhelheti a lábát.

Bonnie Kate úgy fogalmaz, hogy a lövöldözés „olyan fokú szenvedés megismeréséhez vezette el, amelyet korábban nem ismert“. Viszont ez a szenvedés készítette elő a szívét arra, hogy megnyíljon más emberek életének fájdalma és szenvedése felé. Ahogy az ágyában fekve mindazokra gondol, akik családtagjukat vesztették el a tragédiában, azért imádkozik, hogy ne keseredjen meg, ne tegye fásulttá ez a tragédia, és ne legyen gyűlölet a szívében az iránt a férfi iránt, aki ennyire brutális módon végzett annyi emberi élettel, és sebesített meg sokakat.

– A szívem szakad meg, ha arra gondolok, hogy a sötétség, a sebzettség mennyire birtokba vette ezt az embert. Egyszerűen kiüresedettnek tűnik fel számomra, mint akit ugyanakkor a sötétség töltött be. Fáj érte a szívem, szívből sajnálom őt.

– Valahányszor erre gondolok, azt kívánom, bárcsak el tudnám neki mondani – és bárcsak megértené, megismerné és érezné –, hogy van megbocsátás! Bárcsak magába tudna szállni és felismerné, mennyire mélyre süllyedt, hogy láthassa, mit tett, hogyan okozott fájdalmat annyi embernek!

Bonnie Kate elismeri, hogy döntése, mely szerint megbocsát az ámokfutónak, nem élhető meg könnyen mindig.

– Olykor feldühödöm, amikor nagy fájdalmaim vannak, és azt kérdezem: „Jaj, miért is tette ezt velem?“ Ám ekkor ismét arra gondolok, hogy hol van most ez az ember, és a szívem megszakad érte, és csak azt kívánom, hogy átölelhessem, és elmondhassam neki, hogy van megbocsátás. Bárcsak belátná a bűnét, és felismerné, hogy mit tett. Nem úgy persze, hogy beleragadjon az önmarcangolásba, hanem hogy vissza tudjon térni, és felfogja, hogy van isteni megbocsátás. Isten azért küldte el Fiát, Jézust, hogy pont az olyan bűnös, meghasonlott emberekért haljon meg, mint amilyen ő.

– Amikor azt hallom másoktól: „Ó, Bonnie, milyen erős vagy, milyen fantasztikus!“, akkor azt válaszolom: „Egyáltalán nem vagyok erős és fantasztikus, de van egy erős és fantasztikus Istenem, akinek a kegyelmeiben bízhatok.“

A fiatal nő szerint ezt egyedül Istennel való kapcsolata teszi lehetővé számára.

– Igen, szívből megbocsátok neki. Tényleg. Ez pedig nem más, mint Isten irgalma. Mert tudom, hogy saját erejéből Bonnie Kate csak gyűlölni lenne képes. Én viszont megbocsátok neki. Tényleg. Szívből. Sok fájdalmam van, és ez nehéz, de én szívből megbocsátok neki.

Január 20.

Elmélkedések

Nicolas Schwizer atya                                                       03. szám - 2007. január 15.

1942. január 20-a titka 1942. január 20-a nemcsak a négy mérföldkő egyike Kentenich atya életében, hanem mozgalmunk történetének a tengelye is. Sokan ismerjük annak a napnak a körülményeit és eseményeit. Az alapító börtönben van, és alkalmasnak nyilvánítják arra, hogy a dachaui koncentrációs tábor rabja legyen. Hirtelen felmerül a menekülés lehetősége, amennyiben új orvosi vizsgálatot kérelmez. Január 20-án úgy dönt, hogy nem használja ki ezt a lehetőséget, és szabadon vállalja Dachaut. Nos tehát mi ennek a napnak a titka? Úgy vélem, hogy mint Krisztus életében, itt is a kereszt, a szeretet és a feltámadás titkáról van szó. 1. A kereszt titka A kereszt, Krisztus életének és halálának nagy titka, a tanítványok, a keresztények életére is vonatkozik. Az alapító is hasonlóképpen látja: most a keresztről kell, hogy övéi számára Atya legyen. Ezért írja nekik egyik börtönből küldött levelében a következőket: „Ne gondolják, hogy elsősorban a lelkigyakorlataim, a tanácsaim vagy a szavaim fognak Önöknek segíteni a jelen helyzetben. A leggyümölcsözőbb, amit most tehetek, az, hogy feláldozom magam Önökért a kereszten.” Most tehát nem az a feladata, hogy a szabadulás útját keresse, hogy megmeneküljön a koncentrációs tábortól. A feladata abban áll, hogy utánozza Krisztust, a jó pásztort az ő passiójában: hogy a nyájért kockáztassa saját életét, és a (schönstatti) család létét, mert ebben az időpontban a Mű még nem erősödött meg annyira, még nem fejlődött olyan szintre, hogy az alapító nélkül is fennmaradhasson. A schönstatti családnak is be kell hatolnia a kereszt titkába. Ezért a fogságból küldött leveleiben, elmélkedéseiben Kentenich atya igyekszik felébreszteni a kereszt iránti készséget és nyitottságot. Az egész család arra hívatott, hogy a megfeszített Jézus Krisztushoz váljék hasonlóvá.

Ugyanaz történik itt is, mint az Úr idejében: a kereszt különválasztja az igazakat a hamis tanítványoktól. Magában Schönstattban is próbatétel elé kerül követőinek hűsége: ott vannak azok, akik csak külsőleg kapcsolódnak a családhoz – azok, akik gondolataival, lelkiségével és pedagógiájával lelkileg azonosulnak. Ott vannak aztán azok is, akik Schönstatt belső magvát alkotják, akik készen állnak, kockáztatni életüket az atyáért és az ő sorsáért, akik készen állnak arra, hogy kövessék őt ugyanazon a keresztúton. 2. A szeretet titka Krisztus földi életében nem kereste a keresztet és a halált. Ő szeretni és engedelmeskedni akart. Csupán elfogadta a dolgokat, ahogy előadódtak. Amikor pedig szükségessé vált, szabadon odaadta életét a végtelen szeretet gesztusával. Ugyanez vonatkozik alapító atyánkra is. Január 20-i döntését szeretetből és Istenbe vetett bizalomból hozza meg. Hátrahagyja az emberi biztonságérzetet, hogy teljesen Isten kezébe helyezhesse magát. Egyedül Isten akaratát és kívánságát akarja elfogadni és beteljesíteni. Számára nem a kereszt, mint olyan, a fontos, hanem Isten akarata. Maga az alapító erről így vall: „Az elért gyümölcsözőség nem az emberi hősiességnek, hanem Isten kívánságai beteljesítésének volt a következménye, vagyis annak, hogy felismertem, mit kér Isten.” 3. A feltámadás titka Ami vigasztalja a keresztényt, ami bátorítja, ami reményt és biztonságtudatot ad neki, nem más, mint hogy a kereszt sohasem az utolsó jelenet: minden bánat örömre fordul – minden kudarc győzelem lesz – minden szenvedés és kereszt feltámadásba torkollik. Nemcsak Krisztus életében történt ez így, hanem Kentenich atya és a schönstatti család életében is: a január 20-i döntés ugyanis hihetetlenül gyümölcsözőnek bizonyult. Elmélkedést segítő kérdések 1. Hogyan vélekedek ma alapító atyánknak ama nagy döntéséről? 2. Hogyan járulok hozzá alapító atyánk küldetésének folytatásához? 3. Életem keresztjének részeként milyen bűnökről vagy kényelemről tudnék lemondani?

 

Ima

Ezt a verset 19 évesen írtam, Nigériában. Most bukkantam csak rá. Megtetszett, beveszem hát a régebbi írások közé.

Ima

Szenvedő
Jézus-lényem
keresztjét
örökké
nyakamon
hordozom.

Óráról
órára
Simonok
vaskos vállát
áhítom -
hiába.

Küldd le, ó,
küldd le, Uram,
asszonyi
kendődet
sebhelyes
arcomra!

1983.

Oknyomozás, A szenvedés értelme

Az alábbi cikket kb. egy hónappal ezelőtt írtam az Oázis c. újságnak. Megjelent az Oázis 2012 novemberi számában, a Csecsemőléttel együtt. Témája a szenvedés okai és értelme, ezt boncolgatom magamon benne.
Jó, felemelő olvasást kívánok hozzá!

Oknyomozó töprengés a szenvedésről…

Hangos szóval az Úrhoz kiáltok,

Istenhez kiáltok, és ő figyel reám.

Keresem az Urat a szorongatás napján,

egész éjjel felé tárom kezemet,

és el nem lankadok.

Lelkem nem tud megvigasztalódni;

Istenre gondolok, és sóhajtozom,

róla elmélkedem, és elcsügged a lelkem.

Te tartod ébren szempilláimat,

zavart vagyok, szólni sem tudok.

Emlékezem a régi napokról,

gondolkodom a rég letűnt esztendőkről.

Egész éjjel elmélkedik szívem,

kutatok, és fürkészi a lelkem:

Vajon mindörökre eltaszít az Úr,

sosem lesz már megbékéltebb?

Vagy szeretete végleg elfogyott,

és ígérete nem valósul meg soha?

Könyörülni is elfelejt talán az Isten,

és haragjában irgalmasságát szívébe zárja?

És azt mondtam: „Onnét van sajgó sebem,

hogy az Úr keze most másként érint!”...

76. zsoltár (részlet)

Keresztényként tudom, hogy mindennek oka és célja van: a mindenható Isten irányítja az eseményeket ezen a világon. Természetes tehát, hogy amikor meglátogat a szenvedés, bejárjam a magam útját az okok és célok, az események teológiai értelmének felkutatásában. Kérem a kedves olvasót, tartson velem ezen az úton, ha van hozzá kedve! Nem kell természetesen egyetérteni velem. Itt alapvetően az én saját belső utamról van szó...

Bár elsősorban a szenvedés teológiai értelmének feltárása a célom, az oknyomozás a természetes okmagyarázatokkal kell hogy kezdődjék.

„Csak magamat hibáztathatom…”

Sok szenvedést személyek okoznak egymásnak vagy maguknak. Kezdjük ez utóbbival. Ezen magyarázat szerint betegségem, szenvedésem okozója kizárólag én volnék: helytelenül táplálkoztam, stresszben éltem, túlhajtottam magam, elfojtottam az érzelmeimet, ittam stb. Betegségem megállapításakor az orvosok sorra kérdezték például, hogy dohányoztam-e. Nem, soha életemben… Persze a többi tényező esetében már nem ilyen egyszerű a nemleges válasz, de az egyértelmű igent sem tudnám kimondani. Ahogy sorra veszem betegségem ezen „kockázati tényezőit”, el kell ismernem, hogy bizony előfordultak az életemben, de mindegyikhez nyomban odatolakszik egy „na, de hát”, nyomában számtalan ellenérvvel: hogy „na, de hát” azért nem mindig táplálkoztam helytelenül, „na, de hát” sokszor tudtam kezelni a stresszt, „na, de hát” többször kiengedtem a gőzt stb. Mint saját magam pilátusa, nem tudom kimondani a halálos ítéletet, mert igazságtalannak tartanám, hogy egyedül én lennék a felelős ezért a betegségért. Igazságtalan és túlságosan súlyos teher volna ez… Tudom, ez meglehetősen szubjektív így, de végül is én ismerem magamat legjobban…, és így megszületik hát a felmentő ítélet!

Mások, a sátán

Könnyen adódik a folytatás, ha én nem vagyok a hibás, akkor mások azok: a házastársam, a gyerekeim, a szüleim, a munkatársak, az ügyfelek… De szívem igazságos ítélő bírája mindegyiküket sorra felmenti! Marad hát az örök kötekedő, a nagy keresztbetevő, a sátán! Gyakran hallható magyarázat ez: minden rossz, minden szenvedés okozója a sátán! És ebben sokan megnyugszanak – csak én nem… Hiszen amilyen igazságtalan mindent magamra vállalnom, ugyanilyen igazságtalan lenne mindent egyetlen másikra rátukmálni, különösen annak fényében, hogy az a másik nem is mindenható, nem tehet meg bármit! Egyedül Isten a mindenható. Ez pedig azt jelenti, hogy semmi, legyen akár jó vagy rossz, semmi sem történhet anélkül, hogy azt a Mindenható akarná, megengedné, hogy azt tervének részévé tenné! Ha a sátánt teszem meg fő bajkeverőnek, akkor ezzel megkérdőjelezem az élő Isten mindenhatóságát! A sátán legföljebb eszköz, egyfajta köztes ok lehet egy nagy Isteni tervben. Én pedig most a végső teológiai magyarázatot, az isteni értelmet keresem mindabban, ami velem megesett. Eszerint tehát végső soron Isten áll a szenvedésem mögött!

Büntetés

Ha Isten áll minden esemény mögött, akkor egy másik közkeletű vélekedés tűnik fel, mégpedig az, hogy a szenvedésem Isten büntetése. Valami rosszat tettem (de még mennyit, ha így visszatekintek!), és Isten, aki igazságos és nem tűri a bűnt, most megbüntet érte. Így vélekedtek az Ószövetség írástudói, de Jézus cáfolta ennek a vélekedésnek az igazságát! „Az a tizennyolc ember, akire rádőlt Siloámban a torony, és agyonzúzta őket, azt hiszitek, hogy bűnösebbek voltak, mint Jeruzsálem lakói közül bárki? Mondom nektek: nem!” – érvel tanítványainak. Továbbá hogy szavai hatására ne vegyük könnyen a bűn valóságát, hozzáteszi: – „De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan.” (Lk 13,4-5) Egy másik alkalommal, Jeruzsálemben járva pedig, amikor egy vakon született emberrel találkozott, „tanítványai megkérdezték tőle: ’Mester, ki vétkezett, ez vagy a szülei, hogy vakon született?’ ’Sem ez nem vétkezett – felelte Jézus –, sem a szülei, hanem az Isten tetteinek kell rajta nyilvánvalóvá válniuk.’” (Jn 9,2-3) Jézus ezen szavai továbbvezetnek oknyomozásomban: arra indítanak, hogy az okok helyett inkább a szenvedés célját, az isteni szándékot, az értelmet nyomozzam! Hiszen a valódi okok csak nagyon nehezen és ritkán deríthetők ki. Jézus fenti szavai alapján viszont a szenvedőn Isten tetteinek kell nyilvánvalóvá válnia! Mi a célja hát Istennek a szenvedésemmel? Hogyan fognak megnyilvánulni rajtam (is) Isten tettei? Ez most a kérdés, amelynek utána kell járnom.

Próbatétel

Isten a szenvedéssel próbára teszi az embert, megvizsgálja, hogy valójában miféle fából faragták – vélik sokan, és elsősorban Jób könyvére utalnak. Pedig Jób könyvének csak történeti kerete a próbatétel-történet, Isten fogadása a sátánnal, hogy Jób a rá rótt mérhetetlen szenvedés hatására sem fogja átkozni Istenét, amiért a könyv végén jutalmul vissza is kapja mindazt, amit elvesztett. Ha viszont figyelmesen olvassuk, akkor Jób nem is biztos, hogy kiállja az átkozódás-próbát! Mert hogyan értelmezhetnénk másként, mint egyfajta istenátokként az olyan sorokat, mint pl.: „Miért hoztál elő anyámnak méhéből? Haltam volna meg, mielőtt szem látott! Úgy volnék csak, mintha sose lettem volna, vittek volna sírba anyámnak méhéből.” (Jób 10,18-19)? Bármennyire érthető is ez a fajta kifakadás a szenvedéstől sújtott Jóbtól, az élet Urától kapott emberlét ilyetén elutasítása legalábbis súrolja az istenátok határát. Nem véletlen, hogy az Úr alaposan ki is oktatja Jóbot, mielőtt visszahelyezné egészségébe és jólétébe. Ha figyelmesen olvassuk, rájövünk, hogy Jób könyve elsősorban nem a próbatételről szól, hanem filozófiai elmélkedések sorozataként értelmezhető, ezek fő kérdése pedig: miért lehet az, hogy a jók sokszor szenvednek, a gonoszok pedig gyakran minden jóban lubickolnak a földi életben. Fogas kérdés! A könyv szerzője sem tud épkézláb magyarázatot adni, csak arra hivatkozik, hogy Isten bármit megtehet, mindenhez joga van… De térjünk vissza a próbatétel-elméletre. Úgy vélem, Isten tudja, milyen fából faragtak, hiszen Ő maga faragott engem. Ő „a vesék és a szívek vizsgálója” (Jer 20,12), és Ő az is, akiről a zsoltáros e fenséges sorokat írta: „amikor a homályban keletkeztem, és a föld mélyén elindult életem, szemed már látta tetteimet, s könyvedben mind felírta őket. Meghatároztad napjaimat, mielőtt még egy is megjelent belőlük” (Zsolt 139,15-16). A kérdés tehát úgy merül most fel bennem, hogy a mindent látó, mindent tudó Úr, a vesék és szívek ismerője miért folyamodna ilyen kicsinyes eszközhöz, mint a próbatétel, hogy megtudja azt, amit úgyis tud rólam…!?

Itt jut aztán az oknyomozás zsákutcába! Abba is hagynám, ha nem vinne tovább a felismerés, hogy az okok keresésénél sokkal fontosabb a szenvedés értelmének és céljának a megtalálása. Hiszen végső soron minden esemény Isten mindenhatóságából eredeztethető: Ő áll az eszközokok sorának végén! A valójában felderíthetetlen okok gyötrelmes, és gyakran lehetetlen kinyomozása helyett sokkal fontosabb tehát felismernem a célt, mert ha látom a célt, akkor abba én is közreműködőként beállhatok, hozzájárulhatok az isteni cél megvalósulásához!

A szenvedés értelme (eukarisztikus értelmezés)

Mostanában ébredtem rá, hogy a szenvedés értelme valójában ugyanaz, mint az egész emberi élet értelme. Isten azt akarja, hogy minden ember minél jobban hasonlóvá váljon Őhozzá (a teremtő Atyához, a megváltó Fiúhoz, a Szeretet Lelkéhez). A szenvedés pedig arról szól, hogy minél inkább az értünk szenvedést vállaló Fiút ismerje fel bennünk a Mennyei Atya. Erre egy szentmisén ébredtem rá, amelyet egy közeli ismerősünk mondatott értem és családomért, és amelyre oly sok nehézség árán jutottunk el hitvesemmel (lavórral a kezemben). Az átváltoztatáskor lelki szemeim előtt képek jelentek meg. Először egy kórházi műtőt láttam, egy homályosan ismerős alak feküdt az asztalon, hasa felvágva és éppen egy gyomrot emeltek ki belőle: „Ez az én testem, mely értetek adatik”. Nem sokkal ez után magamat láttam az ambulancián, a karomat nyújtottam engedelmesen, egy tűt szúrtak (sokadszorra) belé, és már folyt is a piros élet: „Ez az én vérem, mely sokakért kiontatik”. Jézus a testét és a vérét adta az emberek üdvösségéért. Az Ő szenvedése áldozattá vált mások javáért, életéért. Az én szenvedésem pedig meghívás, hogy ebben az áldozatban részt vegyek. Ez tehát a szenvedésem értelme: Jézust kell követnem a szenvedésen át, hogy még hasonlóbbá válhassak Hozzá, áldozatot hozva sokakért, és a mennyei Atya örömmel fedezze fel szeretett Fiát bennem. Ez egyben minden keresztény ember létének a lényege is. Ezt kell cselekednem, ezt kell cselekednünk mindannyiunknak, az Ő emlékezetére!

A szenvedés rossz, és kötelességünk, hogy a rendelkezésre álló eszközökkel megpróbáljunk enyhíteni rajta, ugyanakkor nem céltalan, és nem értelmetlen. Része Isten személyre szabott tervének. Valójában nem más, mint meghívás Istentől az Ő életébe. A szenvedésre adott megfelelő emberi válasz az, ha egyesítjük Jézus megváltó szenvedésével, és így sokak javát szolgáljuk, s közben hasonlóvá válunk Krisztushoz…