A múltkoriban Rákoskeresztúron jártam. No nem az igazin, hanem egy jelképesen. Tulajdonképpen egy pavilonszerűség volt, ahova beléptem. Középen nagy – de a tömeg számára talán még sem elég nagy – váróterem.
Furcsa kinézetű, ám számomra mégis ismerős arcú emberek álldogáltak, üldögéltek, várakoztak itt. Némelyikük fehér vattával nyomta le a karja hajlatában a tűszúrás helyét, mások ettek, ittak, olvastak, beszélgettek, maguk elé meredtek, ám ami a legkülönösebb volt rajtuk, az a tekintetük! Ahogy sorra vettem őket a szememmel, megindított a sárgás-szürkés bőrűek oly ismerős, kérdő, érdeklődő, rejtélyes, mégis megfejthetetlenül bölcs tekintete! Ismerős volt ez a tekintet és ez a sárgás-szürkés (valójában leírhatatlan) bőrszín – minden reggel ugyanezt látom, amikor a tükörbe nézek. Így hát hozzájuk tartozom, konstatálom, ők az én földijeim.
Egy darabig elszórakozom azzal, hogy a tekintet és bőrszín alapján megállapítsam: a többtagú csoportokban ki a beteg és ki a hozzátartozó. De a feladat nem oly nehéz, hogy sokáig lekössön. Hogy tehát elüssem a várakozás idejét, most újabb játékba kezdek. Megpróbálom kitalálni, kinek mi lehet a baja. Vajon van-e köztük gyomortalan, kérdezem magamtól. Érdeklődve figyelek a beszélgetésekre, hátha sikerül elkapnom egy-egy sokatmondó szófoszlányt.
Némelyiküket ismerem már korábbról (hiszen órákig feküdtünk egymás mellett csövekkel a karunkban): tudom, milyen rákkal küszködnek és hány éve. Ettől a felismeréstől egyszerre elkomorodom: hirtelen megsejtem ugyanis annak a szörnyű szenvedésnek és fájdalomnak a jelenlétét, amely belengi ezt a helyet és amit ezek az emberek oly nagy kitartással hordoznak, némelyikük pár éve, mások több mint egy évtizede! Most, ahogy körülnézek, szinte tapintani lehet a teremben ezt a kínt – ha a szenvedés füst lenne, vágni lehetne ezen a helyen!
Egyszerre mély tiszteletet kezdek érezni ezek iránt a hősök iránt. Mert hát hősök ők, a szinte kibírhatatlan szenvedés hordozásának, a végsőkig elmenő küzdésnek a hősei. Minden nap farkasszemet néznek a megnevezhetetlennel... Hozzájuk képest én csak egy sportos, ruganyos léptű kamasz vagyok a magam kis negatív CT-jével és „a biztonság kedvéért kapott, <enyhécske>” kemójával – bár amikor magamban vagyok, akkor nem teljesen így érzem…
Most lassan elmosolyodom: egy buta szójáték ötlik fel bennem, és segít megfejtenem, hová is kerültem az én nagy szorult helyzetemben. Ez itt nem más, mint Rákoskeresztúr! Ez az a hely ugyanis, Budapesten, a Szent László Kórházban, ahol a rákosok keresztje az úr…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése