Először a Facebookon jelent meg, majd sokan továbbküldték, olvasták. Talán többen is, mint amire az ember számítana. Talán azért, mert teljesen őszinte és igaz minden szava. Lehet, hogy megjelenik az Oázis következő számában.
Ami mostanában leginkább foglalkoztat, mint húsba vágó kérdés, az az Úr szándéka azzal, hogy 48 éves koromra életem egy csecsemő szintjére redukálódott.
Mert – legyünk őszinték! – az életem már hetek, sőt hónapok óta csecsemő szinten vegetál: eszem, iszom, alszom, pisi, kaki, büfi (köpő lavór)! Testem vegetatív működése vagy éppen működésének hiánya határozza meg mindennapjaimat, a napirendemet, akár egy csecsemőnél. Keveset enyhít ennek keserűségén az a csodálatos asszony, akik ott sürög-forog körülöttem, odaadóan lesi az óriáscsecsemő kívánságait, engedelmesen szalad a lavórral, néha szeretetteljesen leszid („azért ezt a falatot igazán legyűrhetted volna még!”), akár egy jó édesanya! (Hiszen az!)
Eközben testem-lelkem majdnem minden porcikája hevesen tiltakozik a csecsemőlét ellen. Szeretnék ismét felnőtt lenni, szorgos vállalkozó, határozott édesapa, szerető férj, aki nemcsak a saját vegetatív működését tartja kézben, hanem a családja életét, megélhetését, boldogságát is! Szeretném ismét kezembe venni a sorsomat! De most ez nem megy!
Megrendültem látom, mekkora bizalommal volt irántam a mennyei Atya, amikor ezt a keresztet megengedte az életemben! Mennyire bízik bennem! Őszintén, én fele annyira se bíztam volna magamban. Mert hát láthatólag nem is bírom hordozni. Türelmetlen vagyok, ráznám már le magamról! Olykor pedig igazán, de igazán kétségbe esem! (Sőt bőgök is, ahogy a valóságban is egyik este, akár az anyja vigasztalását kereső bibis kisgyerek! Mert hát valahogyan fel kell törnie annak a világfájdalmas, óriási bibinek onnan a mélyből!) Látom, érzem, nem vagyok méltó erre a nagy bizalomra – és ennek tudata talán a legelkeserítőbb!
(Úgy is fogalmazhatnék, hogy valójában kettéosztott lettem: gondolati-akarati énem továbbra is játszaná a hős vértanú szerepét, Isten bátor katonáját, míg gyermeki-ösztönös-érzelmi énem eszeveszetten rúgkapál ez ellen.)
Ő, a mindenek látója és tudója, viszont rendületlenül – talán már-már naivan – továbbra is bízik bennem: mindezek ellenére! „Nézd, itt van még ez a kis hasmenés. Hidd el, kibírod! Mondj erre is igent! Szüksége van valakinek az áldozatodra. Menni fog.” És tulajdonképpen megy is, ha nem is az „ide nekem azt a keresztet!” bátor tanítvány szerepében, hanem inkább nyögve-nyelősen, ahogy mostanában amúgy minden. De megy: a csecsemő él, vegetál, fejlődik…, és ez a csecsemő – ezt viszont határozottan érzem – ott gubbaszt a mennyei Atya ölében!
Talán ezt, az Atya ölében gubbasztás lelkületét kellene elsajátítanom, talán ezért is van ez az egész: hogy megtanuljak belesimulni a mennyei Atya szerető ölelésébe, abbahagyjam az erőlködést, a görcsölést, a rugdalózást, a kapálózást… Egyszerűen csak hagyjam, hogy Ő ringasson… Talán a mennyei Atya nem is azt akarja, hogy méltóvá váljak a bizalmára. Egyszerűen csak szeretni akar, megéreztetni velem, hogy valójában mindenben csak tőle függök. Megéreztetni velem, hogy az Isten csecsemője vagyok!
Nincs is más dolgom tehát, mint szeretetteljesen, bizalommal fenékig kiélvezni az Isten ölelését. Megtanulni teljesen, (nem jó még, talán így:) TELJESEN, (na, még mindig nem elég, szóval:) T E L J E S E N rábízni magam az Istenre, mint az egyetlen biztos pontra az életemben! Hogy kardcsörtető, ám hitében csökevényes tanítványból ismét gyermek lehessek: a mennyei Atya szeretett gyermeke.
Hát talán ezért!
Igen, Atyám! Itt vagyok. Most ölelj át még egyszer!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése