2012. szeptember 30., vasárnap

Életet mentett egy karkötő

Isten egy gumidarabot is felhasznál, ha egy élet megmentéséről van szó. 


Életet mentett a Walmart parkolójában elvesztett LIFE feliratú karkötő
szerző: Peter Baklinski
MANKATO, Minnesota, 2012. szeptember 5. (LifeSiteNews.com) – Rachel jól emlékszik az izgatottságára, melyet akkor érzett, amikor megvásárolta a piros Bound4LIFE karkötőt, amelyen egyetlen felirat volt: LIFE (azaz ÉLET). A karkötő viselése számára nem valamiféle hóbort vagy divat kérdése volt, hanem a vállalására emlékeztette, hogy naponta imádkozik az abortusz beszüntetéséért.
Egy nap azonban, amikor Rachel a Walmartban vásárolt élelmiszert pakolta az autójába, a LIFE feliratú szalag valamilyen rejtélyes módon lecsúszott a csuklójáról és a földre esett, ám ezt ő nem vette észre.
– Mindenütt kerestem, az autómban, a hálószobámban, mindenütt – emlékezett vissza Rachel, amikor a LifeSiteNews számára nyilatkozott. – Végül arra gondoltam, biztosan akkor csúszott le, amikor a vásárolt holmikat cipeltem a kocsihoz.
Ilyen karkötőt ejtett el Rachel a parkolóban.

Miközben azon morfondírozott, hogy hogyan is eshetett le észrevétlenül a kezéről a karkötő, Rachel abban reménykedett, hogy „talán valaki, akinek szüksége van rá, megtalálja“.
Néhány hónappal később Rachel felszolgálóként munkát vállalt az egyik helyi Olive Garden étteremben. Egy nap egy édesanya érkezett újszülöttjével a karján, és az ő részlegén foglalt helyet.
Rachel üdvözölte a hölgyet, akire úgy emlékszik vissza, hogy „nagyon csinos“ volt, „úgy a húszas évei közepén járhatott“.
– Egy kissé bátortalannak tűnt, de visszamosolygott, amikor üdvözöltem.
Rachel felszolgálta az italt, felvette a rendelést, majd könnyed csevegésbe elegyedett vele, hogy milyen aranyos a kisbaba, mennyire békésen alszik az ülőkéjében.
Ekkor Rachel szeme megakadt az asszony kezén levő piros karkötőn, amelyen jól olvasható volt a belevésett LIFE felirat.
– Óh, hát önnek LIFE karszalagja van? – kockáztatta meg Rachel...
A hölgy először láthatólag zavarba jött, de aztán vette a lapot.
– Hát igen, ezt egy parkolóban találtam – válaszolta.
Látva Rachel kíváncsiságát az asszony elmondta, hogy ennek a karkötőnek különleges története van, és szívesen el is meséli azt. Rachel csupa fül volt.
Az asszony elmondta, hogy néhány hónappal korábban kétségbeesve észlelte, hogy váratlanul teherbe esett. Már egyeztetett időpontja volt az abortuszra, de mivel ez félelemmel töltötte el, úgy döntött, elmegy vásárolni, hogy gondolatait másra terelje. Két nap múlva kellett jelentkeznie az abortuszklinikán.
Ahogy a kocsijától a Walmartba igyekezett, a szeme megakadt egy piros karperecen, amely a földön hevert. Felvette, és megpillantotta rajta a LIFE (élet) feliratot. Gyorsan bedugta a retiküljébe a karkötőt, és hozzálátott a vásárláshoz.
Azon az éjszakán az asszony könnyekkel küszködve ült a szobájában, rettegés töltötte el attól, amit tenni készült. Aggódott, hogy mit szólnak majd a szülei, és teljes valójában érezte, hogy „meg kell szabadulnia ettől a problémától“. Emellett a barátja is elhagyta, így valóban csak az abortusz látszott az egyetlen megoldásnak.
A történet ezen pontján Rachel sem tudta visszatartani már a könnyeit. Teljesen megfeledkezett arról, hogy a munkahelyén van, és más asztalokat is ki kellene szolgálnia.
Az asszony elmondta, hogy elkeseredésének mélypontján egyszerre eszébe jutott a tárcájába rejtett karkötő. Elővette, és az ujjai között forgatta, amíg zavaros álomba nem merült.
Az éjszaka közepén aztán egyszer csak arra riadt fel, hogy az „ÉLET“ szó villant át az agyán és a szívén. 
Reggel aztán visszamondta időpont foglalását az abortuszra.
– Döbbenten ültem ott – írja le Rachel akkori reakcióját a hihetetlen történetre. – Csak potyogtak a könnyeim. Ez a gyönyörűséges lánygyermek, aki a hordozható babaszékben ringatózott volt a majdnem abortált kisbaba. Egyszerűen nem tudtam abbahagyni a sírást.
Szipogva és könnyein át most Rachel mondta el az asszonynak, hogy ugyanabban a parkolóban, sok-sok hónappal korábban ő vesztette el a LIFE karkötőt.
– Elmondtam neki a karkötő valódi rendeltetését, és hogy mit jelentett a LIFE felirat.
Most már mindkét asszony sírva fakadt, az öröm és hála könnyei csordogáltak le az arcokon.
Aztán könnyeivel küszködve az asszony nagy nehezen kinyögte: – Köszönöm. Ha nem veszíti el a karperecet, akkor most nem pihegne itt mellettem ez a csodás kis csöppség!
Rachel hihetetlen történetét másfél hete Lou Engle, a The Call nevű szervezet prédikátora és alapítója idézte fel egy prédikációja során, melyet a kaliforniai Reddig Bethel nevű templomában tartott.
– Isten azon van, hogy életeket mentsen – jelentette ki a lelkes tömeg előtt. – Őszintén szólva még soha semmi nem adott akkora ösztönzést, mint ez a történet, ebben az egész mozgalomban.
Engle elmondta, mennyire szereti elmesélni Rachel történetét, mert az hitet ad a közbenjáró ima erejében, amiről a LIFE Band mozgalom is szól: – Jézus, szent véreddel mosd le bűneimet, és nemzetem bűneit! Istenem, vess véget az abortusznak, és hozz megújulást Amerikának.
Matt Lockett, a Bound4LIFE, a LIFE karkötőket gyártó és terjesztő szervezet igazgatója elmondta a LifeSiteNews-nak, hogy Rachel tanúságtétele azért „rendkívüli“, mert azt példázza, hogy Isten hogyan „győzedelmeskedhet“ egy egyszerű gumidarabbal.
Carrie Konig ötgyerekes édesanya, aki Rachel történetére felhívta a figyelmünket, arra mutatott rá, hogy „Isten bármit fel tud használni, még egy piros karkötőt is, amelyre az ÉLET szót írták, hogy megmentsen egy magzatot a pusztulástól“.
Konig arra is rámutatott, hogy Rachel története meghazudtolja azokat a bírálatokat, miszerint a LIFE feliratú szalagok és karkötők haszontalan mütyűrök lennének az abortusz elleni harcban.
– Ez a tanúságtétel arról győz meg, hogy amint a Szentírás mondja: „Isten... azt választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszégyenítse a bölcseket“. (1Kor 1,27)
Rachel megerősítette, hogy „sohasem felejti el“ az asszonyt azzal a drága kisgyermekkel.
– Annak az Élet feliratú karkötőnek az elvesztése valószínűleg a legjobb dolog volt az életemben. Végső soron ennek az édesanyának és kislányának az életében is ez volt a legjobb dolog, mert Isten így beavatkozhatott az életükbe egy parkolóban az egyik este.

2012. szeptember 23., vasárnap

Állapotfrissítés kínrímekben

Ezt a versikét talán életem legborzasztóbb epehányása után költöttem, hogy egy kicsit enyhítsek a megrázkódtatásomon, és hogy egy kis humorral segítsek magamon. A Facebookon tettem közzé először, máshol nem jelent meg... (szerencsére)!

Játszik a sors ökle velem,
valahányszor öklendezem.
Propagálni alig merem,
de közeledtét felismerem:
beszédesebb minden szónál,
mikor szám elárasztja sós nyál.
És hiába, ha visszanyelem,
tudom, úton már a köpedelem!
...

Majd lábam kényszeresen rúg,
s már buzog is fel a tömény lúg.
Ilyet nem hoz házhoz Don Pepe,
mert belülről habzik fel az epe!
Összemarja nyelőm, s torkom.
Ugyan, ki ragadja e bajt torkon?

Rákoskeresztúr hősei

Ezzel az írással a rákos sorstársak, az igazi hősök előtt kívántam tisztelegni. A Facebookon jelentettem meg először, máshol nem jelent meg tudtommal.

A múltkoriban Rákoskeresztúron jártam. No nem az igazin, hanem egy jelképesen. Tulajdonképpen egy pavilonszerűség volt, ahova beléptem. Középen nagy – de a tömeg számára talán még sem elég nagy – váróterem.
Furcsa kinézetű, ám számomra mégis ismerős arcú emberek álldogáltak, üldögéltek, várakoztak itt. Némelyikük fehér vattával nyomta le a karja hajlatában a tűszúrás helyét, mások ettek, ittak, olvastak, beszélgettek, maguk elé meredtek, ám ami a legkülönösebb volt rajtuk, az a tekintetük! Ahogy sorra vettem őket a szememmel, megindított a sárgás-szürkés bőrűek oly ismerős, kérdő, érdeklődő, rejtélyes, mégis megfejthetetlenül bölcs tekintete! Ismerős volt ez a tekintet és ez a sárgás-szürkés (valójában leírhatatlan) bőrszín – minden reggel ugyanezt látom, amikor a tükörbe nézek. Így hát hozzájuk tartozom, konstatálom, ők az én földijeim.
Egy darabig elszórakozom azzal, hogy a tekintet és bőrszín alapján megállapítsam: a többtagú csoportokban ki a beteg és ki a hozzátartozó. De a feladat nem oly nehéz, hogy sokáig lekössön. Hogy tehát elüssem a várakozás idejét, most újabb játékba kezdek. Megpróbálom kitalálni, kinek mi lehet a baja. Vajon van-e köztük gyomortalan, kérdezem magamtól. Érdeklődve figyelek a beszélgetésekre, hátha sikerül elkapnom egy-egy sokatmondó szófoszlányt.
Némelyiküket ismerem már korábbról (hiszen órákig feküdtünk egymás mellett csövekkel a karunkban): tudom, milyen rákkal küszködnek és hány éve. Ettől a felismeréstől egyszerre elkomorodom: hirtelen megsejtem ugyanis annak a szörnyű szenvedésnek és fájdalomnak a jelenlétét, amely belengi ezt a helyet és amit ezek az emberek oly nagy kitartással hordoznak, némelyikük pár éve, mások több mint egy évtizede! Most, ahogy körülnézek, szinte tapintani lehet a teremben ezt a kínt – ha a szenvedés füst lenne, vágni lehetne ezen a helyen!
Egyszerre mély tiszteletet kezdek érezni ezek iránt a hősök iránt. Mert hát hősök ők, a szinte kibírhatatlan szenvedés hordozásának, a végsőkig elmenő küzdésnek a hősei. Minden nap farkasszemet néznek a megnevezhetetlennel... Hozzájuk képest én csak egy sportos, ruganyos léptű kamasz vagyok a magam kis negatív CT-jével és „a biztonság kedvéért kapott, <enyhécske>” kemójával – bár amikor magamban vagyok, akkor nem teljesen így érzem…
Most lassan elmosolyodom: egy buta szójáték ötlik fel bennem, és segít megfejtenem, hová is kerültem az én nagy szorult helyzetemben. Ez itt nem más, mint Rákoskeresztúr! Ez az a hely ugyanis, Budapesten, a Szent László Kórházban, ahol a rákosok keresztje az úr…

Csecsemőlét

Ezt hónapokkal ezelőtt írtam. Ide rakom ki most, a főoldalra, mert a mellékoldalakra nem tudok bejegyzéseket (posztokat) felrakni, csak folyamatos szöveget...
Először a Facebookon jelent meg, majd sokan továbbküldték, olvasták. Talán többen is, mint amire az ember számítana. Talán azért, mert teljesen őszinte és igaz minden szava. Lehet, hogy megjelenik az Oázis következő számában.

Ami mostanában leginkább foglalkoztat, mint húsba vágó kérdés, az az Úr szándéka azzal, hogy 48 éves koromra életem egy csecsemő szintjére redukálódott.
Mert – legyünk őszinték! – az életem már hetek, sőt hónapok óta csecsemő szinten vegetál: eszem, iszom, alszom, pisi, kaki, büfi (köpő lavór)! Testem vegetatív működése vagy éppen működésének hiánya határozza meg mindennapjaimat, a napirendemet, akár egy csecsemőnél. Keveset enyhít ennek keserűségén az a csodálatos asszony, akik ott sürög-forog körülöttem, odaadóan lesi az óriáscsecsemő kívánságait, engedelmesen szalad a lavórral, néha szeretetteljesen leszid („azért ezt a falatot igazán legyűrhetted volna még!”), akár egy jó édesanya! (Hiszen az!)
Eközben testem-lelkem majdnem minden porcikája hevesen tiltakozik a csecsemőlét ellen. Szeretnék ismét felnőtt lenni, szorgos vállalkozó, határozott édesapa, szerető férj, aki nemcsak a saját vegetatív működését tartja kézben, hanem a családja életét, megélhetését, boldogságát is! Szeretném ismét kezembe venni a sorsomat! De most ez nem megy!
Megrendültem látom, mekkora bizalommal volt irántam a mennyei Atya, amikor ezt a keresztet megengedte az életemben! Mennyire bízik bennem! Őszintén, én fele annyira se bíztam volna magamban. Mert hát láthatólag nem is bírom hordozni. Türelmetlen vagyok, ráznám már le magamról! Olykor pedig igazán, de igazán kétségbe esem! (Sőt bőgök is, ahogy a valóságban is egyik este, akár az anyja vigasztalását kereső bibis kisgyerek! Mert hát valahogyan fel kell törnie annak a világfájdalmas, óriási bibinek onnan a mélyből!) Látom, érzem, nem vagyok méltó erre a nagy bizalomra – és ennek tudata talán a legelkeserítőbb!
(Úgy is fogalmazhatnék, hogy valójában kettéosztott lettem: gondolati-akarati énem továbbra is játszaná a hős vértanú szerepét, Isten bátor katonáját, míg gyermeki-ösztönös-érzelmi énem eszeveszetten rúgkapál ez ellen.)
Ő, a mindenek látója és tudója, viszont rendületlenül – talán már-már naivan – továbbra is bízik bennem: mindezek ellenére! „Nézd, itt van még ez a kis hasmenés. Hidd el, kibírod! Mondj erre is igent! Szüksége van valakinek az áldozatodra. Menni fog.” És tulajdonképpen megy is, ha nem is az „ide nekem azt a keresztet!” bátor tanítvány szerepében, hanem inkább nyögve-nyelősen, ahogy mostanában amúgy minden. De megy: a csecsemő él, vegetál, fejlődik…, és ez a csecsemő – ezt viszont határozottan érzem – ott gubbaszt a mennyei Atya ölében!
Talán ezt, az Atya ölében gubbasztás lelkületét kellene elsajátítanom, talán ezért is van ez az egész: hogy megtanuljak belesimulni a mennyei Atya szerető ölelésébe, abbahagyjam az erőlködést, a görcsölést, a rugdalózást, a kapálózást… Egyszerűen csak hagyjam, hogy Ő ringasson… Talán a mennyei Atya nem is azt akarja, hogy méltóvá váljak a bizalmára. Egyszerűen csak szeretni akar, megéreztetni velem, hogy valójában mindenben csak tőle függök. Megéreztetni velem, hogy az Isten csecsemője vagyok!
Nincs is más dolgom tehát, mint szeretetteljesen, bizalommal fenékig kiélvezni az Isten ölelését. Megtanulni teljesen, (nem jó még, talán így:) TELJESEN, (na, még mindig nem elég, szóval:) T E L J E S E N rábízni magam az Istenre, mint az egyetlen biztos pontra az életemben! Hogy kardcsörtető, ám hitében csökevényes tanítványból ismét gyermek lehessek: a mennyei Atya szeretett gyermeke.
Hát talán ezért!
Igen, Atyám! Itt vagyok. Most ölelj át még egyszer!

2012. szeptember 17., hétfő

Többek biztatására belevágtam, hogy elindítsak egy blogot. Ehhez egyáltalán nem értek, így biztosan lesznek még bakik a bloglapon. Ha valaki javítani szeretne a blog kinézetén, tartalmán, akkor jelzem, hogy minden segítségnek nagyon örülök előre is.
Hogy miért kezdtem hozzá, nos ennek számos oka van, de legfőképpen úgy érzem, hogy annyi mondanivalóm volna az emberek számára, hogy érdemes ennek egy internetes felületet létrehozni. Szeretnék minden héten (vagy kéthetente?) valamilyen friss információval szolgálni, olyan hírekkel, ismeretekkel, amelyek felemelik a lelket, közelebb viszik az olvasót Istenhez, az élet szeretetéhez és elfogadásához.

Nos, hát akkor kezdjük is el: az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.

Ámen.