Ezt még 2011-ben írtam, talán meg is jelent az Oázisban... Akkor már nagyjából túljutottam a depressziós rohamokon, megvolt a gyógyír a rámtörő borús hangulat-időszakokra.
Út az életre…
A férfiak életében is vannak „nehéz napok”, különösen ötven felé; napok, amikor semmi sem jó, még a jó sem az. Az asszony hibái, a gyerekek sutaságai százszorosra nagyítva, a kutya, a macska, a szomszéd, hogy a politikai-társadalmi folyamatokról ne is beszéljünk! Aztán „ment-é előbbre a világ”? Ha körülnézek, látok-e javulást, fejlődést? És mit tettem le én az asztalra? Semmit! Semmi sem jó ezen a világon, ebben a családban, ebben a házasságban… Hiszen tudtam én előre, hogy ez lesz! Hiábavalóság, minden csak hiábavalóság!
Ezt az érzést persze ki is nyilvánítom a környezetem felé, mindenre van egy gyilkos, fölényes, „szellemes” bon mot. Mindez persze messze nem elég, hiszen mindeközben tudom, érzem, mennyire gonosz vagyok, mennyi fájdalmat okozok a körülöttem élőknek, és ez fáj, ez még jobban fáj, mint a világ – furdal ugyanis a lelkiismeret, de mégsem tehetek ellene semmit: hiszen oly sok mindenben igazam van (vagy mégsem?)… Csak már azért is! Igenis, jogom van hozzá, hogy rossz legyen a kedvem, hogy egyszer valaki (én) megmondja a tutit!
A sötét gondolatok így keringenek körbe-körbe, egymást erősítve, egyre mélyebbre húzva-süllyesztve, lefelé egy szörnyű, halálos örvénybe, néha napokon keresztül. Jóllehet megrémít az alattam tátongó fekete mélység, még sincs visszaút. A depresszió félelmetesen komoly csapda: maga a halál. Vajon ki ment ki engem ebből a halált hozó örvényből? Vagy ahogy a Házaspárok útja hetedik állomásának (Az emberélet útjának felén) kérdése fogalmaz: „mi ad erőt válságok idején”?
Az erőt a szabaduláshoz a mennyei Atya irgalmas szeretete adja. Ő az, aki rám néz, és azt mondja: tudom, hogy gonosz és romlott vagy, mégis gyere, fürödj meg, tisztulj meg napom fényében!
Hogy honnan tudom mindezt, honnan ismerem az Atya végtelen irgalmas szeretetét? Az életemben számtalanszor megtapasztaltam, hogy a követei, vagyis a feleségem, a gyerekeim, a családom tagjai, a barátok közvetítik felém. Látom ugyanis a feleségem, amint végtelen türelemmel, némán viseli gonosz megjegyzéseim tüskéit, nem szól, csak csendben szenved, nemcsak tőlem, hanem értem is, nem hagyja, hogy a rossz hangulat rá is átragadjon (ó, pedig hogy mennyire tud az ragadni!) – mert szeret! Úgy, ahogy a mennyei Atya, folyamatosan, rendületlenül, fogcsikorgatva, csak azért is…, és ez a szeretet egy ponton aztán kötéllé válik számomra, a mocsárban kapálódzónak, kötéllé, amelybe belekapaszkodhatok, és kirángathatom magam a mocsárból a szárazföldre, a halálból az életre, önmagam rabságából a másokért élés szabadságára…
Valahányszor átélem/átéljük ezt, valahányszor megtapasztalom, hogy feleségem ilyen módon a mennyei Atya szeretetét közvetíti felém, újra és újra megállapítom, hogy a feleségem az életet szolgálja (és védi). A szentségi házasságban ekképpen is „életet adunk, életet kapunk” (Házaspárok útja, 3. állomás).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése