Péter elment..

Elhunyt Zajkás Péter.
Október 18-án pénteken 14 óra 30 perckor kezdődik érte szentmise a Pestszentlőrinci Főplébánián. Cím: 1181 Bp., Batthyány u. 87/B.

Hasfájás

Nehéz most bármi felemelőt írni! Több mint egy év telt el a műtétem óta. Az eredmények kiválóak, az orvosok elégedettek. Mégsem érzem, hogy állapotom javult volna. Az óriáscsecsemő láthatólag nem gyarapodik, nem növekszik, csak a közérzete romlik. Április 18-án, a műtétem első évfordulóján az esti evésnél erőteljes, görcsös fájdalmat éreztem a mellkasomban, majd sós nyálat a számban, és sok hónap után először ismét öklendeztem. Anticipációs hányás – mondanák erre a nagyokosok: azaz túlságosan beleéltem magam ebbe az évfordulóba lelkileg, és a szervezetem felidézte a regrosszabb napokat, így emlékezett. Ez igaz is lehetne, ha ez az eset nem egy sorozat kezdetét jelölte volna: e naptól kezdve ugyanis, először csak néhány naponta, majd később egyre sűrűbben törtek rám ezek a görcsös fájdalmak, öklendezési rohamok, míg végül több napon át előfordult, hogy nem bírtam befejezni az étkezéseket, és ezért fogyni kezdtem… Gyakorlatilag minden étkezés sikere bizonytalanná vált: nem tudhattam, hogy az elkezdett evést be fogom-e majd fejezni, vagy félbe kell hagynom… Nyűggé, fájdalmas, szorongásos eseménnyé vált az evés. Nosza, belendült az orvosi gépezet is. Vizsgálat követett vizsgálatot, és a végén boldogan állapították meg, hogy a rák nem újult ki. Kár, hogy bennem ez a lehetőség föl sem merült… A kérdés számomra végig az volt, hogy mi okozza az öklendezést és a vele járó hasfájást. Nos, erre az orvostudomány nem talált választ, mindenki megnyugodott, hogy mérhető, empirikus okot nem tudtak találni rá, hurrá, ügy lezárva! Részükről. Időközben meg teltek a hetek, hónapok, és lassan az öklendezés többé-kevésbé – ki tudja mitől, mitől nem? – megszűnt, maradt viszont helyette a szűnni nem akaró hasfájás. Az öklendezésre, hányingerre szedett gyógyszereket így lassan elhagytam, úgysem volt semmi érzékelhető hatásuk. Mindeközben, ahogy múltak a hasfájásos napok, hetek, lehetőségem nyílt kiismerni a különböző hasfájások természetét: most széklet készülődik, most öklendezés, most vizelet, ez most olyan evés utáni fájás, ez meg evés előtti, ez meg „csak úgy” fájás. Mindegyik fájás más és más. Az egyik tompán sajog, a másik nyilall, a harmadik bugyborékolva végiggörög a beleimen… Mindegyiküknek közös jellemzője azonban, hogy hasonlítanak a gyurcsányi hazugságokra, trükkökre: reggel, délben és este… Valami mindig zajlik. Egy rosszabb nap ugyanis azzal kezdődik, hogy már reggel alig tudok kiegyenesedni: hasfájás, majd ivás, majd hasfájás, majd evés, majd hasfájás, majd ivás, majd hasfájás, majd evés – és ez így tart egészen lefekvésig, amikor – hogy aludni tudjak – egyre gyakrabban veszek be egy Apranaxot. Az első adag fájdalomcsillapító még vagy két napig hatott: két napig élvezhettem az életet hasfájás nélkül! Sajnos azóta a többi adag már nem hat ennyi ideig, így be kell érnem azzal, hogy legalább aludni tudok. A hasfájás persze erősen rányomja bélyegét a hangulatomra. Mindig is érzékeny volt a hasam, illetve érzékeny voltam a hasamra. A hittanóráimat is úgy kértem korábban, hogy reggel legyenek, semmiképpen se délben, mert akkor már éhes vagyok, és ezért ideges is. Úgy látszik, a jó Isten mégis a hasamon keresztül szólít most meg, és akar tőlem valamit. Valószínűleg nem akarhatja, hogy én legyek a légkörfelelős, hiszen a hangulatomnak most annyi... Valószínűleg azt akarja, hogy továbbra is óriáscsecsemő legyek, az Ő kedves, hasfájós óriáscsecsemője… Ebbe kell tehát belehelyezkednem, bármennyire is nehéz. Ez ugyanis nem megy olyan könnyen. Szitkozódom, átkozódom, magzati pózba görnyedek: nincs meg bennem a szent páli „örömmel szenvedek értetek” lelkület! Persze azért felajánlok mindent, csakhogy ezt fogcsikorgatva teszem, nem hoz megnyugvást a lelkemnek. Hogy azért a realitás talaján maradjak nagy kínomban, megpróbálom összeszedni az állapotom kedvező és kedvezőtlen következményeit. Természetesen negatívumból van több, de van néhány pozitívum is. Nos, például nem növeli a jókedvemet, amikor a tükörbe nézek, és mindannyiszor egy auschwitzi fogoly tekint vissza rám, kiálló bordákkal… Szörnyen nézek ki, ez tény. Ugyanakkor nagyjából tartom a testsúlyomat: 65 kg körül vagyok már több mint egy éve, igaz néha fogyok pár kilót és akkor mindenki pánikolni kezd körülöttem… Aztán általában visszavergődöm 65-re. Nem tudom pozitív élményként megélni az evési rendemet sem. Hatszor étkezem, és állandóan figyelnem kell az órát, hogy ne csússzak el a menetrenddel, a lefekvésig beleférjen a hat étkezés a napba. Ott az állandó félelem, hogy ha kimarad egy-egy étkezés, akkor elkezdek fogyni. Igazából nem tudok belemerülni semmibe se, mert félő, hogy elfeledkezem vagy az ivásról vagy az evésről. Ha elmegyek hazulról, és kaját viszek magammal, mindig ott a félelem, hogy vajon lesz-e kézmosási lehetőségem, vagy „piszkos”, utcai kézzel kell ennem, ami azzal a veszéllyel jár, hogy estére jön a kínkeserves hasmenés (nincsen gyomrom, ami fertőtlenítse azt, amit bevittem…). Maga az evés is nyűg: általában fél óráig tart, de van, amikor egy órán át is eszem valamit. Mindent jól meg kell rágni, ami rendkívül unalmassá teszi az étkezést. Az étel alapos megrágása egészséges, mondják erre egyesek, de arról persze nem szólnak, hogy mire lenyeled, már se íze, se bűze az ételnek… Bizony, sokszor irigykedve tekintek a „gyomrosokra”, akik jóízűen habzsolhatják az ízlelőbimbókat izgató finomságokat. Pozitívum viszont, hogy eltűntek a fájdalmas éhezések, vége azoknak az időknek, amikor maró éhség gyötörte az embert. Igaz, ezzel együtt mintha más – korábban nagyon is aktív – testi vágyak is csillapodtak volna… Szinte hihetetlen, hogy eltűnt a pollen allergiám is. Hogy mi köze egymáshoz a gyomornak és a tüdőnek, azt nem tudom, az orvos erre csak hitetlenkedve csóválja a fejét, de igaz, ami igaz, ez már a második pollenszezon, amikor nem kell szednem az allergiás gyógyszereimet, nincs semmi tünetem! Persze – különösen a rosszabb napokon – gyakran úgy érzem, inkább szedném a Cetirizint minden nap, meg puffantanék az orromba, de lenne gyomrom. A gyomor elvesztése túl nagy ár ezért az előnyért. Ám a dolgok már nem fordíthatók vissza, így mindenesetre örülök, hogy legalább ennyi előnyöm származik ebből a megpróbáltatásból. Ezt a bejegyzést heteken át írtam, és közben nem történt semmi változás az állapotomban. De nem adom fel! Tovább él bennem a remény, hogy ahogy az öklendezés, lassan elmúlik a HASFÁJÁS is…

Tandem

Ha minden igaz, az élmény 2009-es dátumú. Az írás az Oázisban jelent meg.

Tandem

Valójában teljesen hétköznapi eszköz. Ugyanúgy két kereke van, mint bármelyik másik kerékpárnak, csak nyeregből, pedálból, láncból és fogantyúból van eggyel több. A 19. házassági évfordulónkon kölcsönöztük ki, és 40 kilométert nyomban le is kerekeztünk vele. Talán az évforduló, talán az „összeláncoltság” tette, de azonnal úgy éreztük: ez az elmés közlekedési eszköz a házasságot, a mi házasságunkat jelképezi.

Az első benyomásunk nagyon kedvező volt. Amint el tudtunk indulni, örömmel éreztük át, mennyire könnyű vele tekerni! Könnyebb, mint a szimpla biciklin. Úgy látszik, együtt erősebbek vagyunk! Aztán az első kanyarnál ráébredtünk: veszélyesebbek is!

Annak, aki elöl teker, erősebben kell fognia a kormányt, jobban meg kell terveznie a kanyarokat. Neki kell vigyáznia a hátul ülőre. A kormányostól felelősségteljes magatartást követel meg a pozíciója. A hátul ülőnek viszont rá kell tudni bíznia magát az elöl ülőre, hiszen ő nem lát előre semmit, csak az előtte ülő hátát nézheti, és kormányozni még ha akarna se tudna. Le kell hát mondania arról, hogy ő irányítson: ezt csak a szavaival, a javaslataival teheti meg, ugyanakkor életét teljesen rá kell bíznia a kormányosra.

Az elindulás, minden egyes kanyar és minden gödör kikerülése traumatikus élmény, de csak addig, míg rá nem jövünk arra, hogy időben meg kell beszélnünk mindent. Kommunikálnunk kell egymással, és akkor teljes lesz az összhang, sikeres lesz az indulás, együtt, egyszerre tudunk tekerni, meg tudunk állni, nem lesz veszélyes kanyarodni, pocsolyát kikerülni, és fel tudunk készülni a fenéksajdító bukkanókra is.

Izgalmas élmény tandemezni azért is, mert a tandemet láthatólag mindenki kedveli. Az emberek, kicsik és nagyok egyaránt, örömmel integetnek, mutatják egymásnak, mint valami különlegességet, valami eredeti értéket: Nézd, ott egy tandem! Még azok is elismeréssel csettintenek, akik sohasem mernének ráülni. Vannak persze ellendrukkerek is, akik gúnyos mosollyal nézik a tandemmel való imbolygó elindulás nehézségeit. Szinte szurkolnak, hogy mikor esünk már el a nehézkes induláskor: essenek csak orra – gondolják –, tanulják meg ők is, mennyire reménytelen próbálkozás egy másikhoz odaláncolva előre haladni!

Amikor negyven kilométer letekerése után visszaadtuk a kölcsönzőben a tandemet, a kölcsönzős megkérdezte, hogy volt-e valami gondunk. Nevetve mondtuk: „Nem, nem volt semmi gond. De ehhez kellett 19 házasságban letöltött év is!”

Kedves ifjú párkereső barátom, ha az igazit keresed, és meg akarod tudni, hogy az illetővel passzoltok-e egymáshoz, vidd el egy körre tandemen!

Egy koraszülött csecsemőt halottnak nyilvánítottak, majd anyja karjaiban életre kelt

Egy koraszülött csecsemőt halottnak nyilvánítottak, majd az orvos odaadta őt az anyjának, hogy elbúcsúzhasson tőle

írta: Lauren Enriquez

2013. május 31. (LiveActionNews.org) - Húsz percig tartó újraélesztési próbálkozás után halottnak nyilvánítottak egy koraszülött csecsemőt Ausztráliában. A fiúgyermek lány ikertestvérével együtt született a 27. hétre, és testsúlya alig haladta meg az egy kilogrammot. Jamie Ogg nemrég töltötte be a harmadik életévét. Hogy ma is él, azt édesanyja határtalan szeretetének köszönheti.

A brit Daily Mail szerint miután Jamie-t halottnak nyilvánította, az orvos odaadta őt édesanyjának, Kate-nek, hogy elbúcsúzhasson a fiától. Kate a karjaiba vette a gyermeket és könnyeivel küszködve babusgatta a csöppséget.

Jamie szülei, Kate és David Ogg átölelik újszülöttjüket, akit nem sokkal korábban halottnak nyilvánított az orvos.

Az asszony a férjével együtt beszélt a kicsihez, elmondta neki, mi a neve, és hogy van egy lánytestvére. Az anya elmesélte gyermekének, mi mindent tervezett vele átélni az élete folyamán. Kate csupasz keblére ölelte gyermekét, aki időnként mintha levegő után kapkodott volna – az orvos szerint ez a reflexmozgás még normálisnak mondható a halál beállta után.

Kate azonban két órán keresztül magánál tartotta Jamiet, ringatta, becézgette őt, és lassan arra lett figyelmes, hogy a gyermek az élet jeleit mutatja.

Jamie gyakrabban kezdett levegőt beszívni, majd pedig Kate az ujjával egy kis tejet adott neki a melléből. A baba elfogadta a tejet, és aztán kinyitotta a szemét. Az elképedt orvos megkövülten állt az ágy mellett, hitetlenkedve rázta a fejét. Csoda történt, melyet egy szerető édesanya kitartó hűsége érdemelt ki. Jóllehet semmi sem szólt amellett, hogy a fia még visszatérhet az életbe, az édesenya mégis minden szeretetét rázúdította a gyermekére.

 Kate Ogg, Jamie édesanyja mosolyog, amint eleven gyermekét babusgatja, akit nemrég hozott vissza az életbe anyai érintésével, szeretetével.

Jamie szerencsés volt, hogy egy ilyen édesanyja lehetett, mint Kate, aki nem adta fel, még akkor sem, amikor az orvos a túlélést lehetetlennek mondta. Sajnálatos módon sok koraszülött, akiket (gyakran tévesen) még a méhben egy sor genetikai vagy kromoszóma rendellenességgel diagnosztizálnak, nem kapja meg az esélyt, hogy szerető szüleik gondoskodása mellett küzdhessen az életért. Ehelyett, gyakran egyszerűen abortálják őket.

Ha terjesztjük az olyan csodák hírét, mint ami a kis Jamie-vel történt, akkor talán több szülő bátorodik fel arra, hogy e kicsiknek megadja a túlélés, a hosszú, egészséges élet lehetőségét.

A LiveactionNews.org engedélyével. 

A házasság démonai

Elmélkedések

Nicolas Schwizer atya                                                                                   9. szám - 2007. április 15.

A házasélet démonai A házaséletben a titok abban áll, hogy nem az életkor előrehaladása ellen, hanem vele összhangban küzdünk. Ez a bölcsesség szabálya. A hitvesi szeretet gyermekkora. Kezdetben mindenek felett az öröm és a remény van jelen. A szerelem valami új és érintetlen valóság. Mindketten az állandó felfedezés állapotában élnek. Mindazonáltal a szerelem nem kerülheti el az idő támadásait. A kibontakozó otthon nyugalmát megrázza az első válság, a csalódás. A csalódás démona pedig lerombolja azt az eszményi képet, amelyet az ember a társáról felépített. A válság felszámolása érdekében a feleknek el kell tudni fogadniuk egymást a maguk tökéletlenségében. A házasság valójában ezen a szinten kezd alakot ölteni. A hitvesi szeretet ifjúkora. Az alkalmazkodási szakasz végén az egymás kölcsönös felfedezése megakadályozza a nagyobb súrlódásokat. A szeretet beágyazódik. Ha viszont a csalódás válságán nem sikerült felülkerekedni, hamarosan bekövetkezik a második válság, a csend. A csend démona mindkét felet megragadja, és így ők egyfajta apátiába, fásultságba esnek. A házaspár a visszafejlődés útjára lép. Többé már nem növekednek. Életükből hiányzik a biztos ritmus, a dinamizmus. Ennek a második válságnak a leküzdése elengedhetetlen ahhoz, hogy a szeretet fennmaradhasson. A hitvesi szeretet érett felnőttkora. Körülbelül 15 év házasság után a házaspár felnőtté érett. Érett fiatalosságban, nyugalomban élnek. Érett fiatalosságban, zavartalanul élnek. Ezek a házasélet legszebb évei. Már nem beszélnek boldogságról, mint fiatal éveikben. Már nem egyszerűen boldogok ugyanis. Ennek ellenkezője is előfordulhat, ha képtelenek a párbeszédre és az egységre. A harmadik válság, amely gyakran halálos, a közöny szakasza. A szeretet ebben az esetben szokássá vált..., a szokás pedig rutinná, gyakorlattá..., és végül a gyakorlatból közömbösség lesz. Együtt élnek, de szívük már nem érintkezik többé: az idő megbénította, vagy inkább megölte a valaha ott honos szeretetet. A közös élet nem több, mint látszat, amelyet fenn kell tartani a gyerekek iránti kötelességek vagy a társadalmi konvenciók miatt. Ha a közömbösség démona is elfoglalta helyét, menetrend szerint megnyílik a lehetőség az új szerelem előtt, és innen egyenes út vezet a hűtlenséghez és különváláshoz.

A hitvesi szeretet delelője. Negyvenöt és ötven között egy új veszély jelentkezik. Mindkét fél átéli a sokszor problémás testi és élettani változásokat. Az asszony elveszíti nőiségének egyik tartozékát – a termékenységét. A férj is elkezdi elveszíteni férfiasságának egyik jellemzőjét – nemi képességét. Ám mielőtt a hanyatlás megkezdődne, gyakran egyfajta visszatérés történik a kamaszkorba. Annak a bizonyos kapuzárási krízisnek is adhatunk ám másik nevet: ő a délidő démona. Ha a házasság úgy lép ebbe a szakaszba, hogy azt már kikezdte a közömbösség és megszokottság, a délidő démonának óriási lehetőségei lesznek a győzelemre. A hitvesi szeretet újjászületése. Ha a házaspár sikeresen túljutott ezen a zűrzavaros időszakon, akkor most egy második érettségi szakaszba lép át. A szerelem alkonya ez, az a pillanat, amikor a házasság egy régóta áhított egységet, mély harmóniát és egy újfajta békét tapasztal meg, nagy örömben. Ez most a felhőtlen boldogság időszaka, összeütközések és nézeteltérések nélkül. A most már könyörtelenül haladó idő a házasfeleknek az újjászületett szerelem felbecsülhetetlen értékű jutalmát kínálja. A hitvesi szeretet nyugalmi időszaka. Végezetül eljön a nyugalom ideje, amelyben a szeretetben megöregedett felek már szinte csak egymást látják. Az agg szeretőket már a halál fájdalmas kilátása sem zavarhatja meg. A végsőkig kitartó szeretet a halált csúcsponttá, győzelemmé formálja át. Sem ember, sem Isten előtt nem létezik tökéletesebb szeretet annál, mint azon két személy szeretete, akik együtt öregedtek meg, és végig segítették egymást az utolsó nehézségeken át is..., hogy így együtt élvezhessék a nap utolsó alkonyát is. Elmélkedést segítő kérdések 1. Ismerős-e e démonok egyike, másika? 2. Mit tehetek annak érdekében, hogy szembeszálljak velük? 3. Hogyan állunk a házaspári beszélgetéssel? Előfizetéshez, véleményküldéshez és tanúságtételhez írjon a következő címre: pn.reflexiones@gmail.com Spanyolról angolra fordította: Carlos Cantú. La Feria-i Családszövetség, Texas, USA022507

 

1 év

Egy évvel ezelőtt, a mai napon, délelőtt betoltak a műtőbe. Néhány óra múlva, amikor felébredtem, már valami új kezdődött el az életemben. Igen, az óriáscsecsemő, aki azon a napon született, mára egy éves lett!

Ha visszatekintek az elmúlt egy évre, az első gondolatom a háláé. Hála a jó Istennek, hogy megőrzött, életben tartott, gondoskodott rólam. Hála az orvosoknak és nővéreknek, akik mindent megtettek a gyógyulásom érdekében. Hála Rozinak, aki mindig mellettem állt, jóban-rosszban, ahogy annak idején az oltárnál ígérte, elviselte rigolyáimat, táplált, és fogta a kezemet… Hála családom tagjainak, szüleimnek, gyermekeimnek, testvéreimnek, a sok jóbarátnak a biztatásukért, imáikért, tevékeny segítségükért, mindazért, amivel elhalmoztak ebben az évben.

A második gondolatom a számvetésé. Felidézem az elmúlt egy év szakaszait. Küzdelmemet a belém ültetett csövekkel a kórházban, enni tanulásomat, a boldog hazaérkezést, a kemó meglepetéseit, legyengülésemet a féléves kemoterápia során. És a legutóbbi fél évet, melyet nagy meglepetésemre nem a boldog magamra találás jellemzett, hanem a fásultság, kedvetlenség, a közöny érzete. Hónapokon át ugyanis rendkívüli erőfeszítésbe került, hogy egyáltalán felkeljek reggelente (minek is?), hogy egyek, hogy dolgozzam, hogy a puszta vegetáláson túl bármit megtegyek.

Időbe telt, mire rájöttem, hogy ez valószínűleg összefügg azzal az új minőséggel, amely pont egy éve lépett az életembe. Ez nem más, mint a „körülményekhez képest” minősége. Minden, amit az utóbbi egy évben átéltem, a „körülményekhez képest” történt velem. Amikor már azt hittem, értelmileg és érzelmileg sikeresen feldolgoztam mindazt, ami velem történt, amikor tudatosítottam, hogy rajtam kívül még milliók élnek együtt hasfájással, csuklásrohamokkal, gyakori étkezéssel, fogyással a hízás helyett stb., és ebben nincs semmi rendkívüli, rá kellett jönnöm, hogy életemet továbbra is belengi a hiány érzete és rányomja emlékeztető bélyegét az életemre „a körülményekhez képest”. A napokban jöttem rá, hogy ez valószínűleg egyfajta gyászreakció: a gyomromat gyászolom még mindig, és ez nem is baj: ez a dolgok rendje. Most, hogy ezt tudatosítottam, már könnyebb is: tudom, hogy az óriáscsecsemő tovább fog fejlődni – a hiány ellenére, a körülményekhez képest…

Épp ma kaptam kézhez a legújabb CT leletet: nem találtak bennem semmilyen kóros elváltozást, mondhatni, egészséges vagyok.

Egészséges – a körülményekhez képest.

Máriás stratégia

Nicholas Schwizer atyának ez az írása kissé kilóg a sorból. Túlságosan konkrét, egy személyhez kapcsolódik, akit mi itt Európában nem ismerünk. Mégis bevenném ide a sorba, hogy az atya egyetlen írása se maradjon ki, és javaslom, hogy röviden ismerkedjünk meg a hivatkozott személy életével itt: http://lanyok.schoenstatt.hu/pozzobon.

Elmélkedések

Nicolas Schwizer atya                                                                                     8. szám - 2007. április 1.

Máriás stratégia Atyánk szemében Mária nem egyszerűen valamilyen szép ájtatosság. Mária maga a zászlóra tűzött cél. Az alapító ugyanis azt a feladatot tárja elénk, hogy egy máriás kultúrát hozzunk létre. Mária arcát akarja az új világra rányomatva látni. Máriában a saját, jövőre vonatkozó tervét mutatja fel számunkra egy személy, egy élet formájában. Máriában így a hit és az élet egységét találjuk meg..., az isteni és az emberi szövetségét..., az Isten és az ember cselekedeteinek összhangját. Mindannak, aki a holnap világának építője és munkása akar lenni, kötődnie kell Máriához..., és Máriát hozzá kell kapcsolnia minden emberhez, minden néphez és kultúrához..., hogy Ő aztán Krisztushoz és az Áldott Szentháromsághoz vezethesse őket. Schönstatt nem pusztán a szeretetszövetség helyszíneit kínálja a világnak, hanem olyan férfiakat és nőket, akikben a máriás szeretetszövetség lelkülete él. Nekünk ezzel a lelkülettel kell szemlélnünk a Háromszor Csodálatos Anya Schönstatti Rózsafüzér Imamozgalmát és annak gyümölcsözőségét az evangelizációs küldetés terén. Don Joao, a nagy apostol Mi mindannyian schönstattiak vagyunk, egy apostoli mozgalom tagjai. A hívatásunk apostolságra szól. Ha nem vállaljuk fel ezt az alapvető schönstatti küldetést, a Mozgalom élettelen marad..., elbukik..., elveszíti létjogosultságát. Itt, ebben mutatkozik meg a jó példa, az élő minták fontossága. Számos schönstattit meg tudnánk most nevezni, olyan személyeket, akik nagy apostolok voltak, és akik bennünket is szólítanak és ösztönöznek, hogy kövessük nyomdokaikat. Közülük most Don Joao Pozzobont kívánom megemlíteni. Nem vitás, hogy ő világszinten az egyik legnagyobb misszionárius..., az utóbbi évszázadok egyik legnagyobb hithirdetője. Az, amit 35 éven át művelt, nem más, mint az evangelizáció új módszertana, egy korszerű, máriás pasztorális megközelítés, amellyel családokat és mindenkit meg lehet szólítani. Halála előtt alapítóatyánk is megerősítette: „Pontosan az a pasztorális szemlélet kell nekünk, amit Pozzobon úr alkalmaz. Alkalmakat keres Szűzanyánk számára, hogy ezekben kinyilváníthassa önmagát” (68-11-4). Ez a titka Don Joao imamozgalmának. Rajta keresztül Mária, a „nagy misszionáriusnő”, megkezdi nagy körútját. A Rózsafüzér Imamozgalom révén a Szűzanya kilép a szentélyből, hogy meglátogassa gyermekeit, kegyelmekkel halmozza el őket, és az átalakulás csodáit vigye végbe.

Az Imamozgalom zarándokképei kicsi zarándokszentélyekké válnak, melyek Mária hithirdetését kiterjesztik az ország minden zugára. Ekképpen Schönstatt üzenete és kegyelmei egyszerűbben, gyorsabban és teljesebben jutnak el az emberekhez. Ezért mondhatta alapítóatyánk, hogy „Don Joao apostoli munkáján keresztül Schönstatt alapforrásai válnak hatékonyabbá” (68-11-4). Találkozás Don Joao-val Mire akar emlékeztetni minket Don Joao Pozzobon? Szerintem nagy szerelmére, a Schönstatti Rózsafüzér Imamozgalomra akarja felhívni a figyelmünket. Ezt a nagy szerelmét, amelyért 35 évét áldozta fel, most ránk hagyja, a mi kezünkbe adja. Azt idézi emlékezetünkbe, hogy most mi vagyunk a felelősek, mi vagyunk az eszközök. Arra hívja fel a figyelmünket, hogy az Imamozgalom jövője hazánkban és azon túl is, most már rajtunk áll vagy bukik. Don Joao-val imában találkozva beszélhetünk hozzá, köszönetet mondhatunk neki, és kérhetünk tőle. Ő készségesen szolgálatunkra áll, hogy megáldjon minket, velünk tartson és buzdítson minket. Amikor imában találkozunk vele, meg akar minket újítani a küldetésünkben. Meg akar újítani bennünket az apostoli és misszionáriusi hivatásunkban. Mindegyikünk feladatul kapta az ország evangelizálását, mindegyikünk felelős azért, hogy hazánkat Isten Nemzetévé tegye. Ezért kell törekednünk arra, hogy minden testvért, minden otthont elérjünk, és kapcsolatba hozzuk Istennel és az Ő kegyelmével. Don Joao pont ezt tette, fáradhatatlanul és hősiesen. Testvéreim: találkozásunk Don Joao-val segítsen növekednünk küldetéstudatunkban..., segítsen nekünk fejlődnünk az életszentség utáni vágyunkban, istenszeretetünkben, Mária-szeretetünkben és a Schönstatti Rózsafüzér Imamozgalom iránti szeretetünkben. Elmélkedést segítő kérdések 1.      Terjesztem-e a zarándok MTA-t? 2.      Gyakran imádkozom-e a rózsafüzért? 3.      Hogyan segíthetnék a zarándok MTA Schönstatti Rózsafüzér Imamozgalmában? Előfizetéshez, véleményküldéshez és tanúságtételhez írjon a következő címre: pn.reflexiones@gmail.com Spanyolról angolra fordította: Carlos Cantú. La Feria-i Családszövetség, Texas, USA022507

 

Királyi nász

Ezt még 2011 májusában írtam, de talán mostanra sem vesztett aktualitásából.

Királyi nász

A munkahelyen hosszú asztalok állnak sorban, mindegyiken számítógépek: egymás mellett ülünk egy-egy gondosan kiporciózott asztalrésznél, mindegyikünk előtt billentyűzet meg képernyő, és bőszen dolgozunk a nagy Projekten.

Az egyik kolléganő gondol egyet, és felmegy a CNN honlapjára. A dolog nem teljesen szabályos: de most elnézik, hiszen péntek és királyi nász napja van ma. Hamarosan a fél iroda odasereglik a kolléganő képernyőjéhez, és lelkendező kiáltások kíséretében bámulja Vilmos herceg és Kate Middleton esküvőjét... Tudom, ebben a percben, ezekben az órákban milliók teszik ugyanezt otthonukban és a munkahelyükön.

Honnan ez az óriási érdeklődés a királyi nász iránt? – kérdezem magamtól. Miért csüggünk olyan odaadó csodálattal a hercegi páron, akik most mondják ki egymásnak, egymásra a nagy igent? Úgy érzem, nagyon mélyről fakad ez a vágy bennünk, hogy elmerüljünk a (most éppen a londoni) pompázatos álomvilágban, és részesedjünk belőle. Talán szeretnénk egy pillanatra mi is herceg és hercegnő lenni! De hiszen azok vagyunk, azoknak kell lennünk! – folytatom a gondolatmenetet. Hiszen valójában minden esküvő „királyi” (kell legyen). Minden esküvőn el kell jönnie a pillanatnak, amikor a menyasszony hercegnőnek, a vőlegény meg hercegnek érzi magát! Talán így is van ez minden esküvőn! Persze utána valahogy belefásulunk: lekerül a korona a hercegről és a hercegnőről, sőt gyakran az egykori királyfi helyett már csak a „felcserélt” koldust látjuk a társunkban... Talán épp mi, koldussá vált egykori fenségek próbáljuk most, ezen a napon, a királyi nász napján, visszavarázsolni magunkat – ha csak virtuálisan is – ebbe a valaha boldog állapotba, egy pillanatra, a londoni nászt szemlélve a képernyőn!? Fájdalmasan emlékezünk vissza arra az időre, amikor még hercegek/hercegnők voltunk a párunk szemében!

Másrészről viszont könnyebb is meghatódni a hercegi pár távoli frigyén, mint királyi udvartartást teremteni, királyként és királynőként élni a való életben – a saját otthonunkban; mint odafordulni a társunkhoz, rámosolyogni, és azt mondani neki: hercegnőm/hercegem! És ami még nehezebb, mindennap újra és újra megtenni ezt! Szörnyű belegondolni, hogy legalábbis a londoni nászt övező óriási érdeklődés alapján ítélve, milliók érzik úgy az egész világon, hogy a boldogtalan valóságból – ha csak egy pillanatra is – Vilmos és Katalin hercegi frigyének földöntúli, káprázatos csillogásába kell menekülniük!

Ilyen gondolatokkal hagyom ott a társaságot, hogy megebédeljek. Amikor visszatérek, a celebráns éppen prédikál a Westminster apátságban – meglepődve hallom szavait: „Every wedding is a royal one” (Minden esküvő királyi!). Most, hogy ez így püspöki szózatként is elhangzott, ez már nem elmélkedés, nem puszta elmegyakorlat, hanem jel! Isteni jel, felszólítás: talán ma sem késő még „megkoronáznom” gyengéd, szerelmes szavakkal a társamat...

Napozás

Ez még egy 2005-ös írás. A plébániai hírlevélben jelent meg, a decemberi számban. Nagyon fázhattam...

Napozás

A nyár többek között az édes semmittevés ideje, amit legszemléletesebben talán a napozás jelképez. A napozó nem tesz semmit, de azt órákon át teszi. Legföljebb bebalzsamozza magát napolajjal, felteszi a napszemüvegét aztán kifekszik a fűre és hagyja, hogy a hevesen tűző nap sugarai simogassák a bőrét, átjárják, átmelegítsék a testét. Látszólag semmi sem történik, hiszen a nap sugarai nem láthatók, mégis, amikor felkel, a napozó úgy érzi, felüdült, felfrissült. Valami mégis történt tehát ebben a látszólagos semmittevésben, valami, amire mégis érdemes volt időt szánni.

A keresztény embernek is van egy „magas égből felkelő Napja” (Lk 1,78), Krisztus, aki plébániánkon minden pénteken várja a „lelki napozásra” vágyókat. A hívő ember belép a hűvös csendbe, tisztelettel térdet hajt, köszönti az Urat, majd elkezdi a „napozást”. Nincs szüksége napolajra, napszemüvegre, bőrvédelemre, hiszen a sugarak nem károsak, és a „túladagolástól” sem kell félnie. Viszont neki is le kell vetkőznie, fel kell tárnia a maga meztelen valójában a lelkét, hogy minden porcikájában felfoghassa az Úr éltető, tápláló, regeneráló, mindent átható jelenlétét.

A szentségimádás során látszólag nem történik semmi. Emberek ülnek, térdelnek padokban vagy állnak a padsorok szélén, arcukkal, testükkel egyetlen pont felé fordulva. A padok reccsenésétől, sóhajoktól, halvány motyogástól eltekintve teljes csend van, mindenki mozdulatlan. A külső szemlélőnek úgy tűnhet fel, hogy ezek az emberek „itt vesztegetik az idejüket, nem csinálnak semmit”.

Dehogynem: napoznak.

Keresztek, amelyeket magunk kerestünk magunknak

Elmélkedések

Nicolás Schwizer atya                                                                            07. szám – 2007. március 15.

Keresztek, amelyeket magunk kerestünk magunknak Ezek azok a keresztek, amelyeket nem Isten vagy mások kérnek tőlünk. Ezek a könnyelműség és felelőtlenség keresztjei, a hibáink és bűneink keresztjei. 1. Játék az élettel. Vannak felelőtlen emberek, akik azáltal teszik kockára életüket, hogy nem használják a biztonsági övet. Lehet, hogy tapasztalt sofőrök vagyunk, a valódi veszély azonban a többiektől jön. Az utakon rengeteg figyelmetlen, meggondolatlan ember ül a volán mögött. Vajon hányszor ússzuk meg baleset nélkül, ha mértéktelen alkoholfogyasztók, fáradtak, kockázatos manőverekre vállalkozók vezetnek, és hányszor kerüljük el az útra merészkedő állatok miatt bekövetkező a baleseteket?! Mindannyian ismerünk olyanokat, akik ártatlanul haltak meg, csonkultak meg vagy bénultak le. Egy amerikai mentős így fakadt ki egyszer: „Eddig talán 2400 balesetet láttam, de még sohasem kellett a biztonsági övet kicsatolnom balesetben megsérült utasnál.” Vannak anyák, akik az ölükben a gyermekkel vezetnek, és a biztonsági övük nincs becsatolva. „Az élet iróniája, hogy ezek közül az anyák közül sokan túlélik a balesetet, mert a gyermekük a testével fogja fel az ütést.” Mindazok, akik élvezik ezt a fajta keresztet, folytassák csak nyugodtan az öv nélküli autózást! 2. Játék az egészséggel. Amikor az ember fiatal, akkor az élet még csak jó mókának tűnik. Az idő múlásával azonban láthatóvá válik az érem másik oldala, a kereszt is. 2.1. A cigaretta. A reklám azzal hiteget bennünket, hogy a dohányzás bátorságot és önbizalmat önt belénk. Ugyanakkor a pszichológusok azt mondják, hogy a dohányos valójában nem mer szembenézni valódi önmagával. Önmaga mögé bújik el, és elmenekül az előtte álló konfliktusok és feszültségek elől. Végül pedig a fájdalmas betegség vagy korai halál keresztje vár rá. A cigarettával az a legnagyobb gond, hogy az általa okozott kár csak jó idő múltán jelentkezik, amikor már késő helyreállítani az egészséget. Valóságos ördögi csapda ez, mert erős függőséget hoz létre. Mindnyájan ismerünk olyanokat, akik többször próbáltak felhagyni a dohányzással, de próbálkozásaik sikertelennek bizonyultak. Csak vasakarattal tudunk ugyanis megszabadulni ettől a rossz szokástól.

2.2. Az étel. Az étel, az étkezés sokak számára olyan csábítás, amely idővel nehéz keresztté válik. Hányan vannak, akik képtelenek diétázni, pedig túlsúlyos voltuk vagy orvosi okok miatt ezt kellene tenniük?! Ha evésről van szó, képtelenek visszafogni magukat, mert hiányzik belőlük az önfegyelem. Jó szándékuk mindig kudarcba fullad. A rabságuk erősebb, mint az akaratuk. Mindnyájan tudjuk, hogy egy nap a természet majd behajtja az árat, és akkor sajnálhatjuk, hogy rossz szokásokat követtünk a táplálkozásunkban. Kentenich atya szerint az ember testi bajai közül nagyon sok a gyomorhoz és a belekhez kapcsolódik. A probléma ott van, hogy mindent elfogyasztunk, amihez kedvünk szottyan, és ennek legtöbbje emészthetetlen. Ez nemcsak megnehezíti a szervezet működését, de meg is mérgezi azt. Milyen gyakorlati tanácsot tud Kentenich atya adni nekünk? (1) Ne egyél se túl sokat, se túl keveset! Csak azt egyed, amire szükséged van. (2) Ne egyél túl gyakran! Azt javasolja, hogy ne vacsorázzunk, vagy csak könnyű vacsorát együnk, mert a test nehezen fogja tudni mindet megemészteni. A német közmondást idézi fel nekünk: reggelizz, mint egy császár, ebédelj, mint egy király, vacsorázz, mint egy koldus. (3) Egyél lassan, vagyis alaposan rágd meg az ételt. A kapkodó, gyors evés nem egészséges. (4) Sohase egyél, amikor ideges vagy. Mindig nyugalomban, higgadtan egyél. Legyenek az étkezéseid a béke és az öröm alkalmai, nem pedig a vita, a veszekedés vagy a számonkérés időpontjai. Elmélkedést segítő kérdések 1. Használom-e a biztonsági övet, vagy úgy vélem, balesetek csak másokkal történhetnek? 2. Ha dohányzom, komolyan megpróbáltam-e leszokni róla? 3. Egyetértek-e a javaslattal, hogy nem jó másodszor is kérni az ételből? Előfizetéshez, véleményküldéshez, tanúságtételhez írjon a következő címre: pn.reflexiones@gmail.com Spanyolból angolra fordította: Carlos Cantú. La Feria-i Családszövetség, Texas, 022507

 

Út az életre...

Ezt még 2011-ben írtam, talán meg is jelent az Oázisban... Akkor már nagyjából túljutottam a depressziós rohamokon, megvolt a gyógyír a rámtörő borús hangulat-időszakokra.

Út az életre…

A férfiak életében is vannak „nehéz napok”, különösen ötven felé; napok, amikor semmi sem jó, még a jó sem az. Az asszony hibái, a gyerekek sutaságai százszorosra nagyítva, a kutya, a macska, a szomszéd, hogy a politikai-társadalmi folyamatokról ne is beszéljünk! Aztán „ment-é előbbre a világ”? Ha körülnézek, látok-e javulást, fejlődést? És mit tettem le én az asztalra? Semmit! Semmi sem jó ezen a világon, ebben a családban, ebben a házasságban… Hiszen tudtam én előre, hogy ez lesz! Hiábavalóság, minden csak hiábavalóság!

Ezt az érzést persze ki is nyilvánítom a környezetem felé, mindenre van egy gyilkos, fölényes, „szellemes” bon mot. Mindez persze messze nem elég, hiszen mindeközben tudom, érzem, mennyire gonosz vagyok, mennyi fájdalmat okozok a körülöttem élőknek, és ez fáj, ez még jobban fáj, mint a világ – furdal ugyanis a lelkiismeret, de mégsem tehetek ellene semmit: hiszen oly sok mindenben igazam van (vagy mégsem?)… Csak már azért is! Igenis, jogom van hozzá, hogy rossz legyen a kedvem, hogy egyszer valaki (én) megmondja a tutit!

A sötét gondolatok így keringenek körbe-körbe, egymást erősítve, egyre mélyebbre húzva-süllyesztve, lefelé egy szörnyű, halálos örvénybe, néha napokon keresztül. Jóllehet megrémít az alattam tátongó fekete mélység, még sincs visszaút. A depresszió félelmetesen komoly csapda: maga a halál. Vajon ki ment ki engem ebből a halált hozó örvényből? Vagy ahogy a Házaspárok útja hetedik állomásának (Az emberélet útjának felén) kérdése fogalmaz: „mi ad erőt válságok idején”?

Az erőt a szabaduláshoz a mennyei Atya irgalmas szeretete adja. Ő az, aki rám néz, és azt mondja: tudom, hogy gonosz és romlott vagy, mégis gyere, fürödj meg, tisztulj meg napom fényében!

Hogy honnan tudom mindezt, honnan ismerem az Atya végtelen irgalmas szeretetét? Az életemben számtalanszor megtapasztaltam, hogy a követei, vagyis a feleségem, a gyerekeim, a családom tagjai, a barátok közvetítik felém. Látom ugyanis a feleségem, amint végtelen türelemmel, némán viseli gonosz megjegyzéseim tüskéit, nem szól, csak csendben szenved, nemcsak tőlem, hanem értem is, nem hagyja, hogy a rossz hangulat rá is átragadjon (ó, pedig hogy mennyire tud az ragadni!) – mert szeret! Úgy, ahogy a mennyei Atya, folyamatosan, rendületlenül, fogcsikorgatva, csak azért is…, és ez a szeretet egy ponton aztán kötéllé válik számomra, a mocsárban kapálódzónak, kötéllé, amelybe belekapaszkodhatok, és kirángathatom magam a mocsárból a szárazföldre, a halálból az életre, önmagam rabságából a másokért élés szabadságára…

Valahányszor átélem/átéljük ezt, valahányszor megtapasztalom, hogy feleségem ilyen módon a mennyei Atya szeretetét közvetíti felém, újra és újra megállapítom, hogy a feleségem az életet szolgálja (és védi). A szentségi házasságban ekképpen is „életet adunk, életet kapunk” (Házaspárok útja, 3. állomás).

Rendrakás

Elmélkedések

Nicolás Schwizer atya                                                                                 6. szám – 2007. március 1.

Rakj rendet a házban Az embernek időnként rendet kell raknia a házban: ki kell takarítania, meg kell javítania, ami szükséges, ki kell hajítania a szemetet, a haszontalan vagy szükségtelen dolgokat. Így tud aztán jobban, boldogabban élni. Az, amit a lakóházról elmondhatunk, még inkább érvényes a lelki világunkra. Tudjuk, hogy a nagyböjt a megtérés, a változás, a megújulás alkalmas ideje. Itt az idő, hogy rendet rakjunk az életünkben és a szívünkben. Észre sem vesszük, de egyre kevesebb figyelmet szentelünk az Úrnak, és a belső lelkiéletünk rendetlenné válik, elszegényedik. Az imádságot, vagyis az Istennel való gyakori kapcsolatot elhanyagoljuk, így teljesen lefoglalnak minket saját személyes ügyeink, a világi dolgok és gondok. Nem próbálunk növekedni, fejlődni a lelkiéletben, tehát vallásosságunk beáll egy szintre, sőt hanyatlani kezd. Azután fennáll a közönyössé válás vagy a lelki langyosság veszélye is. Ekkor megtörténhet, hogy Isten másodlagossá, harmadlagossá válik, sőt akár teljesen el is tűnhet az életünkből. Akkor aztán más istenek foglalják el a helyét a szívünkben. Ezek azok a bálványok, amelyekről a Szentírás is beszél, mikor azt írja: „Ne készíts magadnak bálványokat.” Egyre nagyobb függőséget hoznak ugyanis létre bennünk ezek a pótszerek, végül pedig rabságba taszítanak minket. Mik ezek a bálványok? Számos olyan bálványt ismerünk, amely elfoglalhatja Isten helyét az életünkben. A legismertebbek a pénz, az anyagi javak, a hatalomvágy, a szex és mindenféle zabolátlan vágy. Ám vannak kisebb istenek is, amelyek szintén uralkodni akarnak rajtunk, a teljes figyelmünket követelik; ilyenek például a munkától, az ételtől, italtól, televíziótól, a fogyasztástól való szenvedélyes függőség. Krisztus ma arra hív minket, hogy távolítsunk el minden bálványt a szívünkből, hogy egyedül Övé legyen az első hely.

Valami egészen hasonló mehet végbe nemcsak a szívünkben, de a családunkban is; például nem fordítunk elég időt a bensőséges beszélgetésre, és így egyre nehezebbé válik a másik megértése. Ekkor jön el a feszült csendek és durva viták ideje. Már nem keressük vágyódva az együttlét alkalmait, ugyanakkor kezdjük úgy érezni, hogy csak a felszínen találkozunk, mert többé már nem tudjuk megosztani egymással legbensőbb gondolatainkat. Nos, minden bizonnyal ekkor van itt a rendrakás ideje. Erre szolgál a nagyböjt: hogy Isten házát, az egyén szívének lelki templomát, az otthonunkat, az egyházat rendbe rakjuk. A nagy egyetemes Egyház és a kis otthon-egyház megtisztulásának az időszakáról van tehát szó. Isten az Ő Szavát és Kegyelmét kínálja számunkra, hogy irányt szabjon életünk rendbe rakásához. Ismeri ugyanis szükségleteinket és lehetőségeinket. Ismeri kényelemszeretetünket és a veszélyeket is. Parancsai a szeretet kifejezései, melyek felbecsülhetetlen értékű segítséget nyújtanak ahhoz, hogy rendbe rakjuk az életünket. Testvéreim! Ha nem kívánjuk erős akarattal és örömmel üdvözölni ezt a feladatot, előfordulhat, hogy maga Isten intézkedik, hogy felhívja rá a figyelmünket. Az Ő módszerei olykor igen meggyőzőek és erőteljesek lehetnek. Szeretete oly nagy, hogy nem habozik, amikor szeretetünk és figyelmünk visszaszerzéséről van szó, és azt látja, hogy hanyatlani kezdünk. Átgondolandó kérdések: 1. Hogyan tudnék rendrakáshoz fogni benső életemben? 2. Melyek ma a bálványaim? 3. Milyen az imaéletem? Van-e időm imádkozni? Véleményküldéshez, tanúságtételhez írjon a következő címre: pn.reflexiones@gmail.com Spanyolról angolra fordította: Carlos Cantú. La Feria-i Családszövetség, Texas, USA 022507 Magyar fordítás: Z. P.