Hasfájás

Nehéz most bármi felemelőt írni! Több mint egy év telt el a műtétem óta. Az eredmények kiválóak, az orvosok elégedettek. Mégsem érzem, hogy állapotom javult volna. Az óriáscsecsemő láthatólag nem gyarapodik, nem növekszik, csak a közérzete romlik. Április 18-án, a műtétem első évfordulóján az esti evésnél erőteljes, görcsös fájdalmat éreztem a mellkasomban, majd sós nyálat a számban, és sok hónap után először ismét öklendeztem. Anticipációs hányás – mondanák erre a nagyokosok: azaz túlságosan beleéltem magam ebbe az évfordulóba lelkileg, és a szervezetem felidézte a regrosszabb napokat, így emlékezett. Ez igaz is lehetne, ha ez az eset nem egy sorozat kezdetét jelölte volna: e naptól kezdve ugyanis, először csak néhány naponta, majd később egyre sűrűbben törtek rám ezek a görcsös fájdalmak, öklendezési rohamok, míg végül több napon át előfordult, hogy nem bírtam befejezni az étkezéseket, és ezért fogyni kezdtem… Gyakorlatilag minden étkezés sikere bizonytalanná vált: nem tudhattam, hogy az elkezdett evést be fogom-e majd fejezni, vagy félbe kell hagynom… Nyűggé, fájdalmas, szorongásos eseménnyé vált az evés. Nosza, belendült az orvosi gépezet is. Vizsgálat követett vizsgálatot, és a végén boldogan állapították meg, hogy a rák nem újult ki. Kár, hogy bennem ez a lehetőség föl sem merült… A kérdés számomra végig az volt, hogy mi okozza az öklendezést és a vele járó hasfájást. Nos, erre az orvostudomány nem talált választ, mindenki megnyugodott, hogy mérhető, empirikus okot nem tudtak találni rá, hurrá, ügy lezárva! Részükről. Időközben meg teltek a hetek, hónapok, és lassan az öklendezés többé-kevésbé – ki tudja mitől, mitől nem? – megszűnt, maradt viszont helyette a szűnni nem akaró hasfájás. Az öklendezésre, hányingerre szedett gyógyszereket így lassan elhagytam, úgysem volt semmi érzékelhető hatásuk. Mindeközben, ahogy múltak a hasfájásos napok, hetek, lehetőségem nyílt kiismerni a különböző hasfájások természetét: most széklet készülődik, most öklendezés, most vizelet, ez most olyan evés utáni fájás, ez meg evés előtti, ez meg „csak úgy” fájás. Mindegyik fájás más és más. Az egyik tompán sajog, a másik nyilall, a harmadik bugyborékolva végiggörög a beleimen… Mindegyiküknek közös jellemzője azonban, hogy hasonlítanak a gyurcsányi hazugságokra, trükkökre: reggel, délben és este… Valami mindig zajlik. Egy rosszabb nap ugyanis azzal kezdődik, hogy már reggel alig tudok kiegyenesedni: hasfájás, majd ivás, majd hasfájás, majd evés, majd hasfájás, majd ivás, majd hasfájás, majd evés – és ez így tart egészen lefekvésig, amikor – hogy aludni tudjak – egyre gyakrabban veszek be egy Apranaxot. Az első adag fájdalomcsillapító még vagy két napig hatott: két napig élvezhettem az életet hasfájás nélkül! Sajnos azóta a többi adag már nem hat ennyi ideig, így be kell érnem azzal, hogy legalább aludni tudok. A hasfájás persze erősen rányomja bélyegét a hangulatomra. Mindig is érzékeny volt a hasam, illetve érzékeny voltam a hasamra. A hittanóráimat is úgy kértem korábban, hogy reggel legyenek, semmiképpen se délben, mert akkor már éhes vagyok, és ezért ideges is. Úgy látszik, a jó Isten mégis a hasamon keresztül szólít most meg, és akar tőlem valamit. Valószínűleg nem akarhatja, hogy én legyek a légkörfelelős, hiszen a hangulatomnak most annyi... Valószínűleg azt akarja, hogy továbbra is óriáscsecsemő legyek, az Ő kedves, hasfájós óriáscsecsemője… Ebbe kell tehát belehelyezkednem, bármennyire is nehéz. Ez ugyanis nem megy olyan könnyen. Szitkozódom, átkozódom, magzati pózba görnyedek: nincs meg bennem a szent páli „örömmel szenvedek értetek” lelkület! Persze azért felajánlok mindent, csakhogy ezt fogcsikorgatva teszem, nem hoz megnyugvást a lelkemnek. Hogy azért a realitás talaján maradjak nagy kínomban, megpróbálom összeszedni az állapotom kedvező és kedvezőtlen következményeit. Természetesen negatívumból van több, de van néhány pozitívum is. Nos, például nem növeli a jókedvemet, amikor a tükörbe nézek, és mindannyiszor egy auschwitzi fogoly tekint vissza rám, kiálló bordákkal… Szörnyen nézek ki, ez tény. Ugyanakkor nagyjából tartom a testsúlyomat: 65 kg körül vagyok már több mint egy éve, igaz néha fogyok pár kilót és akkor mindenki pánikolni kezd körülöttem… Aztán általában visszavergődöm 65-re. Nem tudom pozitív élményként megélni az evési rendemet sem. Hatszor étkezem, és állandóan figyelnem kell az órát, hogy ne csússzak el a menetrenddel, a lefekvésig beleférjen a hat étkezés a napba. Ott az állandó félelem, hogy ha kimarad egy-egy étkezés, akkor elkezdek fogyni. Igazából nem tudok belemerülni semmibe se, mert félő, hogy elfeledkezem vagy az ivásról vagy az evésről. Ha elmegyek hazulról, és kaját viszek magammal, mindig ott a félelem, hogy vajon lesz-e kézmosási lehetőségem, vagy „piszkos”, utcai kézzel kell ennem, ami azzal a veszéllyel jár, hogy estére jön a kínkeserves hasmenés (nincsen gyomrom, ami fertőtlenítse azt, amit bevittem…). Maga az evés is nyűg: általában fél óráig tart, de van, amikor egy órán át is eszem valamit. Mindent jól meg kell rágni, ami rendkívül unalmassá teszi az étkezést. Az étel alapos megrágása egészséges, mondják erre egyesek, de arról persze nem szólnak, hogy mire lenyeled, már se íze, se bűze az ételnek… Bizony, sokszor irigykedve tekintek a „gyomrosokra”, akik jóízűen habzsolhatják az ízlelőbimbókat izgató finomságokat. Pozitívum viszont, hogy eltűntek a fájdalmas éhezések, vége azoknak az időknek, amikor maró éhség gyötörte az embert. Igaz, ezzel együtt mintha más – korábban nagyon is aktív – testi vágyak is csillapodtak volna… Szinte hihetetlen, hogy eltűnt a pollen allergiám is. Hogy mi köze egymáshoz a gyomornak és a tüdőnek, azt nem tudom, az orvos erre csak hitetlenkedve csóválja a fejét, de igaz, ami igaz, ez már a második pollenszezon, amikor nem kell szednem az allergiás gyógyszereimet, nincs semmi tünetem! Persze – különösen a rosszabb napokon – gyakran úgy érzem, inkább szedném a Cetirizint minden nap, meg puffantanék az orromba, de lenne gyomrom. A gyomor elvesztése túl nagy ár ezért az előnyért. Ám a dolgok már nem fordíthatók vissza, így mindenesetre örülök, hogy legalább ennyi előnyöm származik ebből a megpróbáltatásból. Ezt a bejegyzést heteken át írtam, és közben nem történt semmi változás az állapotomban. De nem adom fel! Tovább él bennem a remény, hogy ahogy az öklendezés, lassan elmúlik a HASFÁJÁS is…