Ezt még 2011 májusában írtam, de talán mostanra sem vesztett aktualitásából.
Királyi nász
A munkahelyen hosszú asztalok állnak sorban, mindegyiken számítógépek: egymás mellett ülünk egy-egy gondosan kiporciózott asztalrésznél, mindegyikünk előtt billentyűzet meg képernyő, és bőszen dolgozunk a nagy Projekten.
Az egyik kolléganő gondol egyet, és felmegy a CNN honlapjára. A dolog nem teljesen szabályos: de most elnézik, hiszen péntek és királyi nász napja van ma. Hamarosan a fél iroda odasereglik a kolléganő képernyőjéhez, és lelkendező kiáltások kíséretében bámulja Vilmos herceg és Kate Middleton esküvőjét... Tudom, ebben a percben, ezekben az órákban milliók teszik ugyanezt otthonukban és a munkahelyükön.
Honnan ez az óriási érdeklődés a királyi nász iránt? – kérdezem magamtól. Miért csüggünk olyan odaadó csodálattal a hercegi páron, akik most mondják ki egymásnak, egymásra a nagy igent? Úgy érzem, nagyon mélyről fakad ez a vágy bennünk, hogy elmerüljünk a (most éppen a londoni) pompázatos álomvilágban, és részesedjünk belőle. Talán szeretnénk egy pillanatra mi is herceg és hercegnő lenni! De hiszen azok vagyunk, azoknak kell lennünk! – folytatom a gondolatmenetet. Hiszen valójában minden esküvő „királyi” (kell legyen). Minden esküvőn el kell jönnie a pillanatnak, amikor a menyasszony hercegnőnek, a vőlegény meg hercegnek érzi magát! Talán így is van ez minden esküvőn! Persze utána valahogy belefásulunk: lekerül a korona a hercegről és a hercegnőről, sőt gyakran az egykori királyfi helyett már csak a „felcserélt” koldust látjuk a társunkban... Talán épp mi, koldussá vált egykori fenségek próbáljuk most, ezen a napon, a királyi nász napján, visszavarázsolni magunkat – ha csak virtuálisan is – ebbe a valaha boldog állapotba, egy pillanatra, a londoni nászt szemlélve a képernyőn!? Fájdalmasan emlékezünk vissza arra az időre, amikor még hercegek/hercegnők voltunk a párunk szemében!
Másrészről viszont könnyebb is meghatódni a hercegi pár távoli frigyén, mint királyi udvartartást teremteni, királyként és királynőként élni a való életben – a saját otthonunkban; mint odafordulni a társunkhoz, rámosolyogni, és azt mondani neki: hercegnőm/hercegem! És ami még nehezebb, mindennap újra és újra megtenni ezt! Szörnyű belegondolni, hogy legalábbis a londoni nászt övező óriási érdeklődés alapján ítélve, milliók érzik úgy az egész világon, hogy a boldogtalan valóságból – ha csak egy pillanatra is – Vilmos és Katalin hercegi frigyének földöntúli, káprázatos csillogásába kell menekülniük!
Ilyen gondolatokkal hagyom ott a társaságot, hogy megebédeljek. Amikor visszatérek, a celebráns éppen prédikál a Westminster apátságban – meglepődve hallom szavait: „Every wedding is a royal one” (Minden esküvő királyi!). Most, hogy ez így püspöki szózatként is elhangzott, ez már nem elmélkedés, nem puszta elmegyakorlat, hanem jel! Isteni jel, felszólítás: talán ma sem késő még „megkoronáznom” gyengéd, szerelmes szavakkal a társamat...
